Ha valaki, én értem, hogy milyen keserves hajnalban kelni vagy este dolgozni, de a kertész, aki a déli napon locsolja a gondjára bízott pázsitot, mégis csak olyan a szakmájában, mint a sofőr, aki – szivacs híján – smirglivel is minden további nélkül lemossa az autót.

Hirtelen javulás következett be a kávéfogyasztási szokásaim szakmai támogatásában. Ma reggel belepotyogtattam az édesítőket a pohárba, és letettem a figura elé, aki már tudta, hogy eszpresszót fogok kérni bele, aztán rá annyi tejet, amennyi belefér a pohárba.

Közben elmentem az épp dologtalan pénztárhoz, ahol a nő mosolyogva kérdezte, hogy „szokásos?”. Mondtam, hogy igen, köszönöm. Mire visszaléptem a kávés pulthoz, a muksó vigyorogva lögybölte az eszpresszót a pohár alján, ahogy tőlem látja mindig, hogy feloldódjon az édesítő, aztán a tejes kancsót elém tartotta, hogy megszagolhassam, savanyú-e. Mikor bólintottam, hogy rendben van a tej, már mindketten röhögtünk.

Most már csak annyi a gond, hogy ez a csapat – ha minden igaz – ősszel elköszön az irodaháztól, illetve hogy ez az egész nem mondjuk Portugáliában vagy Kubában történik velem.

– Tízes van esetleg? – kérdezte az aznapi kétszázadik ismétléstől megfáradt pénztáros.

– Hát – kutakodott a tárcájában a néni – csak két ötös. És sajnálkozva nézett az értetlenül rá bámuló pénztárosra, hogy csalódást okozott.

Épp kettesbe váltottam, és a fordulatszámmérő vörös mutatóját figyeltem, ahogy a hatezres osztás felé lendül, amikor a szélvédő felső élének magasságában, a látótér határán a pillanat törtrészéig egy szokatlanul nagy foltot láttam feltűnni, majd szinte értelmezhetetlenül parányi időmorzsával később csak az iszonyú csattanást hallottam. Beleremegett a karosszéria, a betört üveg pedig sűrű pókháló módjára roskadt a műszerfalra.

A fékbe tapostam, rögtön kikötöttem az övemet, de pár pillanatig nem tudtam megmozdulni. Éreztem, ahogy a fejbőrömtől a lábszáramig fut a lúdbőrzés, és görcsös kilégzésemet remegés osztja egyenetlen szakaszokra. Kihűlt ujjakkal nyúltam a kilincs felé. Kiszálltam.

Az úton a nyugdíjas testnevelő-tanár élettelen teste feküdt, aki a múlt héten életkedvtől sugárzó szemekkel, lelkes, túláradó gesztusokkal újságolta, hogy nagy dolgok várnak rá, mert – nem fogom elhinni – megtanult repülni.

Egy csomó apróságban rendelkezésünkre áll az információ, ami alapján meg tudjuk jósolni a másik várható viselkedését, csak egyszerűen nem használjuk a tudásunkat. Ma például egy borostás, kertésznadrágos, ötvenes figurát láttam tanácstalanul topogni a gondolák között középen. Szokásos esetben ilyenkor a szembejövők kerülgetni kezdik egymást, hogy ki merre térjen ki, én azonban lassítás nélkül a csokik oldalán mentem tovább, mert láttam azon az emberen, hogy szíve végül a sörök felé fogja billenteni. És tényleg.

Az általánosan elfogadott illetve elutasított viselkedés jelentősen különbözik kultúránként. Így a ma látott srácot, aki terpeszben állva, a farkát markolászva, egy teli szájas, a szembogarat is a homlok mögé űző ásításból épphogy felépülve ugatta bele a mobiltelefonjába, hogy „mi?”, csak

az európai kultúrkör időráfordítás-arányosan legnagyobb suttyója címért lenne érdemes elindítani, de azért feltétlenül.

Egyszer egy akkora, annyira fájdalmas, olyan mélyről induló, olyan kemény furunkulus nőtt az orromra, hogy magam nem tudtam már mit kezdeni vele, így elmentem a bőrgyógyászatra.

Ahogy a doktornő elé járultam, ártatlan arccal kérdezte, hogy mi a panaszom, ami kissé meglepett, hiszen a furunkulus annyira fejlett volt, hogy látóterem egy részét is kitakarta. Miután elmondtam, hogy miért jöttem, szinte felháborodva kérdezte, hogy mit keresek akkor nála, mihez kezdhetne ő ezzel. Erre bátortalanul mondtam, hogy azt rábíznám, de gondolom az egyéb helyeken előforduló makacsabb pattanások mintájára kell elbánni ezzel is. Nem. Ez klasszikus orr- fül- gégészeti probléma – utasított el.

Elmentem az orr- fül- gégészetre, bár volt bennem egy bizonytalanság, mert valahogy az élt bennem, hogy ezen az osztályon a szóban forgó szervek belseje felé törekszenek az erre hivatott szakorvosok. Igazam is lett. Ők is úgy látták, hogy a bőr érintettsége a kézenfekvő, tehát a bőrgyógyászaton a helyem. Mikor elárultam, hogy onnan jövök, rövid tanakodás után a szájsebészetet ajánlották.

A szájsebészetre már magam előtt feltartott kézzel érkeztem, és a köszönés után rögtön mondtam, hogy tudom, hogy nem itt van a helyem, engem úgy küldtek, nem is akarok sokáig zavarni, csak azt kérem, mondják meg, mi legyen a következő állomás, ha a bőrgyógyászaton és az orr- fül- gégészeten már voltam. Az itteni orvos is azt mondta, hogy szerinte is a bőrgyógyászat lenne az illetékes, de az eddig bejárt utamat megismerve – egy széles vigyor kíséretében – azt javasolta, zárjam rövidre a kálváriámat, és menjek egyenesen a neurológiára.

Hazamentem hát, és négy köbcentiméter könny ürítése árán gombostűt döftem a furunkulusba, amiből imponáló mennyiségű genny buggyant ki. Az eljárást a következő napokban változatlan könny-, de egyre csökkenő gennymennyiség távozása mellett ismételgettem, míg vissza nem nyertem az eredeti formámat.

Gyula bácsi nevét rettegték az egész Bányász utcában. Nyitott kapuján kezüket tördelve léptek be az emberek, az ajtóban nagyot nyeltek. Gyula bácsi ilyenkor már az asztalnál ült a kiterített viaszkos vászon sakktábla fölött, és a fából készült bábukat igazgatta rutinos mozdulatokkal.

A szorongó ellenfél leült vele szemben – a világos bábuk mögé –, és kezdett. Gyula bácsi soha nem kapkodott, minden lépését alaposan megfontolta. Először mindig a táblát nézte, aztán egyre többször tévedt tekintete a szemben ülőre. Nemsokára elkövetkezett az elmaradhatatlan, minden egyes alkalommal azonos módon lezajló fordulópont, amikor az öreg szemében halvány mosoly csillant.

Az áldozat ebből tudhatta, hogy rálépett arra az útra, ahonnan nincs visszatérés, nincs feltámadás. A leendő vesztes szabadsága haláltusája hosszának befolyásolására korlátozódott csupán. Ahogy a leigázott egyre mélyebbre süllyedt a reménytelen harc mocsarában, úgy szélesedett Gyula bácsi vigyora. Legtöbbször nem látták az okát, amikor az utca mestere kuncogni kezdett, pedig tudták, hogy innen már csak pár lépés van hátra a mattig.

Az utolsó előtti lépést Gyula bácsi önkéntelen, elfojthatatlan sátáni kacajjal jelezte. Sárga lófogai a kígyóméreg bénító erejével villogtak, röhögése érdesen gurgulázva fonódott ellenfele nyaka köré. A kegyelemdöfés után valósággal prüszkölt a nevetéstől, és ügyet sem vetett a megalázott utcabelire többé, aki lehajtott fejjel, kiszáradt torokkal tántorgott ki a házból, és mintha gyilkos varjak űznék, rohant hazáig.

Gyula bácsi a sakkozással töltött ötven éve alatt egyetlen egyszer került szorult helyzetbe. Amikor egyszer velem játszott. Minden erőmmel a játékra összpontosítottam, szinte fájt, annyira lázasan kutattam az összes lehetséges kimenetet, annyira fel akartam készülni minden eshetőségre. Gyula bácsi mosolya nem is akart megérkezni. Olyannyira nem, hogy az ijedtség jelei mutatkoztak rajta, vizeskék szeme idegesen rebbent, homlokára verejték párája ült.

Több órás kínzó csata után, egy különösen hosszúra nyúlt gondolkodást követően elcsukló hangon döntetlen ajánlott. Határtalan büszkeséget éreztem. Soha senki nem játszott még döntetlent Gyula bácsival. De eszemben sem volt elfogadni. Ragaszkodtam hozzá, hogy játsszuk végig a partit. Az öreget mintha áram ütötte volna, olyat rándult, de büszkesége nem engedte, hogy ne vegye fel ismét a harcot.

Én igyekeztem nem mutatni diadalittasságomat, és komoly, de kifejezéstelen arccal folytattam a játékot, Gyula bácsi pedig kényszeredetten küzdött. Mozdulatai bátortalanok voltak, ajka kicserepesedett.

Elhatároztam, hogy úriember módjára fogok végezni vele, és nem húzom az időt, hanem szenvtelenül végrehajtom a magam által kiszabott ítéletet, és megindítom a végső, feltartóztathatatlan támadást. De ahogy a következő lépésemmel nekiláttam előkészíteni a vezér diadalútját, megláttam azt a torokszorító, istentelen mosolyt Gyula bácsi szája szegletében.

Ugyan vigasznak édeskevés, de azért tény, hogy reggel, amikor az ember az álom és ébrenlét határán úszik a lepedő hullámain, lassabban telik az idő. Ilyenkor nyolc percet is karácsonyi ajándékként lehet megélni. (Nem úgy, mint a felkelés utáni órában, ahol a percek egyenesen kettesével, hármasával telnek). Van olyan is, hogy az ember már-már azt érzi, hogy ki is aludta magát, és az ébresztőóra még mindig nem szólalt meg. Na, az ilyen helyzet minden esetben azt jelzi, hogy az ébresztőóra valamilyen oknál fogva elfelejtett megszólalni – mondjuk egy órával korábban.

Már gimnazista koromban is őszültem valamelyest. Ezt az azóta is töretlenül tartó folyamatot a lányok legtöbbször alapvetően kedvező irányúnak minősítették. Nemrég azonban feltűnt, hogy az arcszőrzetemben is megjelentek ősz szálak, ma pedig az orrszőreim között bukkantam két érintettre. Úgyhogy majd rá kell kérdeznem, hogy ez még mindig jó irányba mutat-e, vagy a vég kezdetének vagyok tehetetlen tanúja.

Még a ’90-es évek elején találkoztam rendszeresen egy valószínűtlenül nagydarab, tányérajkú hajléktalannal – általában a 18-as villamoson. Mindig hosszú szövetkabátot viselt, ittasnak látszott, és gyakran hőbörgött.

Egyszer aztán kicsit odafigyeltem, hogy tulajdonképpen mit is mond megrettent utastársainak, és részleteiben ugyan nem emlékszem a dologra, de arra igen, hogy valami aktuálpolitikai eseményen húzta fel magát. Már ez sem tűnt kézenfekvőnek számomra, de ami igazán meglepett, az az előadásmódja volt. Hanyagul, tablettásbor-gőzösen hadart hangosan maga elé, de amit mondott, az arról árulkodott, hogy képben van a közélet szereplőivel kapcsolatban, számon tartja a belpolitikai aktualitásokat, a véleménye konkrét ismereteken alapszik, és meglepően választékosan fejezi ki magát.

Tegnap újra láttam ezt az embert. Illetve azt, aki lett belőle. Rövidnadrágban aludt – megint csak a 18-as villamoson. Most is jókora pakk volt nála, de a haja csimbókok helyett frissen tengerészgyalogos fazonra nyírt volt, ruhája, kezei, körmei tiszták voltak, és amennyire csekély aktivitása ellenére meg tudtam ítélni, részeg sem volt. Még az is előfordulhat (legyen igazam), hogy már nem hajléktalan.

Biciklis pályafutásom alatt három, rovarokkal kapcsolatos problémát sikerült elkülönítenem. Az első a követéses szindróma. Ha az ember nem bír gyorsabban haladni, mint mondjuk óránként tizenkét kilométer, muslicák gyűlnek az arca köré, és alapvetően két csapatra oszlanak. Az egyik kompánia a szájüreg, a másik a szem felé törekszik. Elhessegetésükre leküzdhetetlen vágyat érez az ember, noha a hatástalannak bizonyuló mozdulatok okozta energiaveszteség és mentális hanyatlás mozdulatlanságot indokolna.

Nem ennyire, de azért elég bosszantó jelenség a potyautas rovarok esete, akik egyszerűen leszállnak az ember alkarjára, és ott sportszerűtlenül, inkorrekt módon, saját energiájukat a végletekig kímélve utaznak tovább. Lefújni nem lehet őket, oda kell csapni, le kell söpörni, és máris az első probléma leglényegénél tartunk.

A harmadik típusú esemény – ebben a kikristályosodott formájában – először esett meg velem. Egy nagytestű rovar a sisakom szellőzőrésén át önsorsrontó módon koppant a homlokomon. Épp egy hálás lejtőn tapostam a pedált, ezért nem cselekedtem azonnal, hanem vártam egy kicsit. Mivel nem történt semmi további, óvatosan reménykedni kezdtem benne, hogy nem darázsról van szó, hanem csak légyről. A cáfolat késedelem nélkül érkezett egy átható csípés formájában. A darázs vagy méh (remélem, ez utóbbi volt, mert akkor bele is döglött a kalandba) kijutott a sisakból, és csak azt a roppant kellemetlen sajgást hagyta maga után. Megálltam egy kicsit, hogy rendezzem a soraimat, bizsergő homlokomról feljebb toltam a sisakot, és újra beleálltam a pedálba, hátha a menetszél kisegít (nem igazán).

Egyébként ez volt életem hatodik darázscsípése. Az elsőt azt hiszem két éve szereztem be egy egyszerű asztal melletti helyzetben, majd másnap egy, a szakzsargonban levágásnak hívott útvonal-felderítés során, ahol a biciklit magunk előtt kaszálva kellett utat törni magunknak a dzsindzsásban, 1,2 másodperc leforgása alatt begyűjtöttem a második, a harmadik, a negyedik és az ötödik csípésemet.

Van az embernek gyerekkorában az a szakasza, amikor állandóan kérdezi a szüleit, meg figyeli minden kijelentésüket, és csak tárolja, tárolja, amit hall. Nem szűri, nem kérdez vissza. Na ilyenkor mennek be a bőr alá az olyan, érvekkel még a későbbi, állítólag felnőttként eltöltött évtizedek alatt is mozdíthatatlan meggyőződések, mint hogy az egyik oldalra nem szavazunk, hogy a férfi száz kiló alatt nem férfi, hogy a magyar nyelv gazdagabb bármelyik másiknál, és a többi.

A Twilight Zone ’80-as évekbeli sorozatában pár epizód az ’59-ben indult széria egy-egy részének felújítása. Az esetek többségében a dolognak nincs semmi értelme, mert azon kívül, hogy színes lett a kép, nincs hozzáadott érték. Egy epizód rémlik, ami valahogy jobban sült el, mint az eredeti, de a napokban láttam egyet, ami kifejezetten rosszabb lett.

Ennél az ismétlésnél megváltoztatták a történet végét, amivel meglepő, elgondolkodtató üzenetből sablonos, átlátszóan nevelőt csináltak. Az eredeti epizód egy pool játékosról szól, aki éjt nappallá téve gyakorol a biliárd teremben, hogy a legjobb lehessen. A világon az bosszantja a legjobban, hogy állandóan egy rég halott játékossal jönnek neki, hogy na ő volt az igazi, ő az, akit lehetetlen utolérni. Egyszer, amikor az éjszakai gyakorlás során valami egészen bravúrosat lök, de azt nem látja senki, kifakad, és szidalmazni kezdi a halott legendát.

Erre az megjelenik, és alkut ajánl: döntsék el egyszer és mindenkorra, hogy ki a világ legjobb pool játékosa, és legyen a tét élet vagy halál. Egy nagyon hosszú, kezdetben az újonc javára billenni látszó, aztán a végletekig kiélezett játéksorozatban a legenda szándékosan elvéti az utolsó esélyét. Teszi ezt azért – mint az az utolsó képkockákon kiderül –, mert a legjobbnak lenni komoly kötelezettségekkel jár. Például azzal, hogy bárki böllenkedni kezd az élők között, hogy ő mennyivel jobb, mint a fickó, akit a legjobbként tartanak számon, a legendának fognia kell magát, fel kell tápászkodnia a felhőjéről, ahol állandó készenlétben ül, és mennie kell bizonyítani, hogy még mindig ő a legjobb. Na ebből lett elege a legendának, és ezt a „lehetőséget” engedte át kihívójának, akire innentől kezdve ugyanez a sors vár.

A felújított részben minden szóról szóra ugyanígy történik azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy a legenda nyer, és amikor a kihívó az életét az alkunak megfelelően a kezébe ajánlja, a nyertes értésére adja, hogy itt nem – mondjuk – fejlövésről van szó, hanem arról, hogy ő halhatatlan, valódi, bizonyított legenda, míg a vesztest szőröstül-bőröstül el fogják felejteni. Mint minden másodikat.

Van a céltalan harmincasoknak ez a kétségbeesett élménykeresése, amit olyan zavarba ejtően közelről látok.