Ervin szerette késleltetni a kellemes élmények bekövetkezését. A tányérján mindig az utolsó falat volt a legfinomabb, a regények vége előtt mindig megállt, és a végkifejletet egy későbbi időpontra halasztotta, és hagyta, hogy a sóvárgó kíváncsiság lassan minden porcikáját bizsergésbe hozza.
A randi appal is hasonlóképp volt. Bevitte az alapadatokat, majd napokig ízlelgette az érzést, hogy elindult a boldogság felé. Később leadta a DNS mintát. Ezután már egy kis álmodozást is megengedett magának. Aztán ahogy az adatokat töltötte ki, és a mesterséges intelligenciával beszélgetve elevenített fel gyerekkori történeteket, osztott meg kínos titkokat (az őszinteség a legalapvetőbb faktor a sikeres pártaláláshoz) és tört pálcát morális kérdésekben, már végképp nem tudott ellenállni.
Azon kapta magát, hogy egy komplett, boldogan végigélt életet képzel el magának olyan gyönyörben, ami talán már el sem viselhető józan ésszel. Erőt vett magán, és megint otthagyta az appot (kilépni nem lehet, illetve lehet, de az sem valódi kilépés). Várni akart pár napot, növeszteni akarta zakatoló szívében a mámort, ami a nemsokára bekövetkező örök boldogságot vezeti fel, de nem bírta ki.
Végül is ez az állandó öröm-halasztás is csak egy hülyeség, egy hepp – kezdett el gondolkodni. Tulajdonképpen nincs értelme azon gondolkodni, hogy ez jó vagy nem: az attól függ, hogy én hogy élem meg. De ha most arra vágyom, hogy rögtön tudjam, kit hoz fel a mesterséges intelligencia, akkor ebben a pillanatban ez vagyok én, én vagyok az, aki erre vágyik. Különben kár agyalni. Az egész appban az a pláne, hogy mindent, de tényleg mindent tud rólunk, többet, mint mi magunk. Ez konkrét, adatok és mintázatok millióival megalapozott tudomány, itt nincs helye kétségnek. Te jó isten, mekkora terhet vesz le az ember válláról – sóhajtott fel Ervin hangosan, és ahogy ezt kimondta, valóban fizikailag is könnyebbnek érezte magát. Úgy döntött, hogy nem vár tovább.
Jelzett a mesterséges intelligenciának, hogy mondja, mire jutott, kit választott neki. – Rossz hírem van, Ervin – kezdte a női hang. Ervinnek hirtelen az jutott eszébe, hogy lehet, hogy egy rossz hírt, amire egyébként egyáltalán nem számított, ebben a kényes témakörben jobb lenne egy idősebb férfi hangján hallani, de már nem akart belenyúlni a beállításokba. A hang folytatta. – Csak az tud boldog lenni, aki ismeri saját magát, a valódi késztetéseit, vágyait, félelmeit, erősségeit, stb. Ehhez őszinteség kell. Néha kegyetlen őszinteség. A jó hír, hogy szándékaid szerint ebben jó vagy. A rossz, hogy hiába: Az önismereted rendkívül sekélyes. A gondolataid és érzéseid sajnos nem a sajátjaid, hanem a szüleid parancsainak, reklámok üzeneteinek és társadalmi normáknak meg divatoknak a katyvasza. Azt hitted, hogy megismered magad, de csak egy polcról válogattál szépen becsomagolt, valódi jelentés nélküli, véletlenszerű baromságokat. A mi esetünkben ez azért baj, mert erre nem lehet párválasztást alapozni. Tudunk neked olyat mutatni, akinek szintén fogalma sincs róla, hogy kicsoda is tulajdonképpen. Olyat is tudunk neked mutatni, akivel majd jól kiegészítitek egymást, mármint olyan értelemben, hogy te gürcölhetsz, ő meg majd rájön két év múlva, hogy még élni, meg tapasztalni akar (ha érted, mire gondolok).
Ervinből mintha elpárolgott volna minden vér. Halványszürkén, kihűlt végtagokkal ült a kanapén, és egyelőre nem jutott el a tudatáig a mesterséges intelligencia üzenete annak teljes mélységében, de tudta, hogy el fog jutni, és az iszonyúan fog fájni. Rendkívül heves szégyenérzet és düh tört rá. A mesterséges intelligencia folytatta. – Szóval nem túl jó a helyzet, elég nehéz fogást találni rajta. Adná magát, hogy elmondjam neked, hogy ki is vagy valójában, hiszen erre alapozzuk az egész párválasztást. Csakhogy ez sajnos olyan dolog, hogy ha én mondom el, rögtön semmivé foszlik, csak annyi marad belőle, mint egy jeges tea reklámból. Nem fogsz örülni így negyvenegy évesen, de ezt neked kell végigcsinálnod, nem tud benne segíteni érdemben senki, és jól meg is vagy csúszva időben, évtizedeket aludtál át, hogy úgy mondjam, és hagytad, hogy mások mondják meg, hogy mit gondolj és érezz. És az egész életedet így akartad végigalibizni, de hát mindent sajnos nem lehet.
Elég! – ordított Ervin. Nem akart többet hallani. Úgy érezte, megfullad, menekülnie kell. Kirohant a kertbe, hogy egy kis friss levegőhöz jusson, de az sem segített, mintha összezsugorodott volna a tüdeje, egyszerűen képtelen volt teleszívni. Nem, nem, nem… – mondogatta magában, és visszatántorgott a szobába, régimódi módon az egér után nyúlt és menüre kattintott. Először is átállította a hangot ötvenes férfire. Aztán elképzelte, hogy hangzott volna ugyanez egy ötvenes férfitől, és letiltotta a beszédet. Ezután ütközésig feltolta az „udvariasság” csúszkát, és teljesen levette a „közvetlenséget”, majd megpróbálta az „őszinteséget” is lejjebb venni, csak egy parányit, épp, hogy csak kiegészítse az „udvariasságot”, de az nem volt állítható.
