A „reneszánsz ember”, illetve a „felkészülés a mediterrán életérzés” projektjeim összevont ülését tartva a gangra nyitott bejárati ajtó mellett pengettem az akusztikus gitáron egyre nagyobb beleéléssel az egyik saját szüleményemet, amikor hirtelen valami extra harmónia nyilvánult meg. Csodálkoztam, nem tudtam hova tenni a dolgot, hogy mi gazdagította a játékomat, amikor a nappali ajtajának tok felőli résén át észrevettem, hogy egy emberi alak takarja el a besütő nap fényét. Alsógatyában, a gitárral a kezemben léptem ki az előszobába, és rámeredtem a lakás előtt álló szomszéd hölgyre. Először azt hittem, valami baj van, és segélykiáltást éltem meg tévesen harmóniának, majd ahogy a gitár szót említette, kispolgári reflexből elnézést kértem a hangerőért, és csak ekkor vettem észre, hogy mosolyog, és annyit mond, hogy mikor hallotta a gitárt, gondolta, beénekel.