Mindig is volt egy Casio pontosságú belső órám. Gyerekkoromban fel tudtam kelni tetszőleges időpontban úgy, hogy közben nem kellett nézegetnem, hogy mennyi van még hátra – bár nem aludtam olyan mélyen, mint egyébként tettem volna. Időnként ma is szórakozom olyanokkal, hogy megpróbálom megtippelni, hogy hány perce állok a villamosmegállóban, vagy mennyi ideje volt az utolsó hívásom a telefonon, és a legtöbbször félperces pontossággal találok be.

Mivel én motivált vagyok, és jókedvemben gitározom, nekem nem olyan fontos, de elvileg mérni szokták, hogy egyes trükkök gyakorlásával mennyi időt töltenek a zenélni tanulók. Egyszer én is kíváncsi lettem, hogy éppen mióta gyakorlok, amiből arra is szerettem volna következtetni, hogy egy nap nagyjából mennyit tölthetek gitározással, de ekkor rádöbbentem, hogy fogalmam sincs. Ha belemerülök a gitározásba, azt sem tudom, hogy hat vagy negyvenhárom perce pengetek.

Amúgy mostanában megint sokat gyakorlom a már meglévő riffjeimet azzal a kiegészítéssel, hogy megpróbálom tökéletesíteni őket. Tökéletesednek is. A tulajdonképpeni kedvencembe betettem egy extra, kéthúros pendítést, ami ad egy extra lendületet anélkül, hogy az élességéből elvenne. Rendkívül boldog vagyok tőle. Egy másik riffemet eddig úgy játszottam, hogy sokszor némítottam az akkordok között, amivel egyfajta pattogósságot értem el. Ezt most folyékonyabbá alakítottam úgy, hogy a benne lévő egyhúros pendítések a még zengő akkord hangjára ülnek rá, és ezeket együtt váltja a következő akkord. Egy némítást hagytam benne, ami így sokkal nagyobb jelentőséget nyer. Ráadásul ez sem lett vérszegényebb, hanem egyszerre lett bővérűbb és maradt feszes.

Játszom a pengetési mintázatokkal is. Egészen elképesztő, hogy például ha két ütem alatt titi-tát vagy tá-titit(?) pendítek, annak radikálisan más lesz a húzása és a hangulata. Hiába ugyanaz az akkord, felületes hallgató két teljesen külön zenei részletet érzékelne. Ez a hangsorokkal kombinálva újabb felfedezéseket hozott. Botlottam szomorkás, magyaros hangulatba (amit nem fogok erőltetni), és olyanba is, ami olyan vidám felütésben végződik, mintha Tom Pettynek írtam volna, hogy énekeljen utána valami frappánsat.

Sokat használom az üres pendítést is, azaz azt, amikor a húrok lefogása nélkül pendítek egyet, legtöbbször két másik akkord közé szúrva. Ez is nagyon hálás dolog: gyorsabbnak tűnük tőle, megbolondítja a dallamot, és harmónia szempontjából majdnem mindig a helyén van. Ez utóbbiról nem tudom, hogy szándékolt tulajdonsága-e a gitárnak, vagy „csak” a felépítéséből adódik, vagy tök véletlen az egész, de akárhogy is, zseniális, hogy van.