Ma elhatároztam, hogy rátámadok az egyik mumusomra, és dobgépre fogom előadni az egyik szerzeményemet. Persze nem ész nélkül: a legkönnyebben játszható riffet szemeltem ki a célra, ami egyébként a kedvencem is, mert szerintem – jó eséllyel nem függetlenül az egyszerűségétől – ennek van az egyik legjobb húzása (groove-ja).

Eltartott egy darabig, mire belőttem a megfelelő tempót. A youtube-on azt tanultam, hogy ha valami jól hangzik, az jó. Ezt az elvet alkalmaztam a sebességre is, és annyira állítottam a bpm-et, amennyinél úgy éreztem, hogy ez a természetes tempója ennek a riffnek.

Azt kell, hogy mondjam, óriásit dobott a dolog a „számon”: sokkal jobban hangzik, sokkal intenzívebben késztet mozgásra. Még úgy is sokkal jobb, hogy a dob – mivel egy web-dob géppel generálom, majd a laptop saját mikrofonjával veszem fel – igazából kisméretű faliórának hangzik.

A még ennél is sokkal örömtelibb hozadék viszont az, hogy a dobot végre egyszerre tudtam élvezni és használni: berántott a groove-ba, és önkéntelenül ütöttem a lábammal a ritmust, ami egyrészt nem járt semmilyen erőlködéssel, másrészt a segítségemre is volt, hogy pont akkor pendítsek, amikor kell, addig tartsam ki az egyes hangokat, amíg azok kívánják, satöbbi.

Már vannak ötleteim, hogy hol és hogyan kéne bekavarni a dobolásba, hogy még jobb húzása legyen a riffnek, már aláképzelek egy basszusgitárt, a gitár dallamát kiegészítő dallammal, meg egy másik gitárt, ami együtt szólna az enyémmel, épp csak egy meghatározott ponton játszana mellé egy kis cselt, aztán visszatérne a fődallam kebelére.

És mindez rendes dobbal, nálam (lényegesen) jobb zenésztársakkal, és korrekt felvevő technikával egész biztosan új szintre emelkedne. Addig még van egy kis dolgom a többi riffel, a dinamikával, meg az akkordozáson kívüli gitár univerzummal, de szépen lassan, könyörtelenül elvánszorgok odáig.