A legkitartóbb mulatozók is órákkal ezelőtt elcsendesedtek. A szél sem simogatja a fák leveleit, a tó vize egyetlen szürkéskék tükör, még a madarak éneke is mintha távolról szólna. Frenák István fakókék kezeslábasban, az elmúlt tíz percben fokozatosan múló tétovasággal áll a műhelye előtt. Az órájára néz: 6:59. – Na jól van, az az egy perc már nem számít – mormogja csak úgy a maga bajsza alá, és a flex kapcsolója után nyúl.