Már vagy öt-hat olyan melódiát ötlöttem ki, amik szerintem baromi jól hangzanak, sőt, nekem sláger gyanúsak. Már csak meg kéne tanulni konkrétan zenélni hozzá, meg másokkal zenélni, meg zenét szerezni, mert a fő motívum mellett azért szükség lesz a ritmus szekcióra is, meg ami az ének alatt szól…
Szóval örömmel látom, hogy abba a stádiumba jutottam, amikor kezembe veszem a gitárt, és próbálgatom a különböző akkordokat egymással, amíg valami értékesbe nem botlok, abba belemélyülök, aztán fel is veszem.
Közben olvasom a Goosnargh által ajánlott könyvet, ami elvileg nem az én súlycsoportom, mert főleg jazz improvizációt emleget, de ezzel együtt nagyon élvezem, mert értem, hogy miről beszél. Ez alatt azt értem, hogy találkoztam a problémával, illetve felismertem egy-egy dolog jelentőségét, vagy ami még remekebb: magamtól jöttem rá, vagy csináltam dolgokat, miközben tanultam, gyakoroltam. Kezd olyan érzésem lenni, mintha tulajdonképpen zenész lennék – még ha ez egyelőre inkább a hipochondriával van is rokonságban, nem a művészettel.
Persze nehézségekkel is szembesülök. Amint belököm a dobgépet, be is feszülök egyúttal, és noha úgy érzem, hogy jól tartom a ritmust magamtól, ha szól a dob, valahogy elszáll a belső nyugodt erő, amiből addig táplálkoztam. Még rosszabb lehet a zenésztársak neheztelő tekintete.
Még nagyobb a baj a pengetési mintázatok esetében. A tananyagban eddig nem találkoztam olyannal, ami nehézséget okozott volna, de amint dobos „segítséggel” próbálkozom, egyszerűen leblokkolok, és hiába tudom az eszemmel, hogy melyik ütésre jönne a felpendítés, egyszerűen szétesem. Úgyhogy most belustulva gyártom a slágerfoszlányokat.
Ja, még valami. Talán azért, mert a feszes dupla pendítésekre kattantam rá, de mindennek, ami kikerül a kezem alól, van egy sajátos jellege. Ezt meg is értem, sejtettem, hogy a zene is olyan, amiben az ember maga jut kifejezésre, csak az a gondom, hogy én nem pont így szeretnék zenélni. A szerzeményeim – legalábbis általam előadva – úgy hangzanak, mint valami befelezett mulatós klezmer, amire a medvetánc a legadekvátabb reakció, ahelyett, hogy feszes, mámorító energiabombák lennének, amitől a csillagok közé szállna a boldog hallgató. Remélem, ez csak azért van, mert még messze vagyok attól, hogy megtaláljam a saját hangom, és nem azért, mert valami alapvetően nem stimmel velem.