Kiderült, hogy nem csak akkordok vannak, hanem pengetési mintázatok is, azaz rendesen meg lehet variálni, hogy a négy ütem közül hány le- és felpendítés legyen, és pláne, hogy mikor. Ha ezt összebolondítom azzal, hogy hagyom kipengeni a hangot, vagy jobb tenyéréllel elnémítom közvetlenül az akkordváltás előtt, akkor egyetlen, vagy pár akkordváltásból is olyan univerzum nyílik meg, hogy elképesztő.
Miután két mintázatot vettem a vonatkozó leckékből, szinte öntudatlanul elkezdtem újabbakat kipróbálni, és miközben el se hittem, hogy ez mennyit számít, mosolyogva süppedtem a flow élménybe, és a sajgó ujjaim is mintha valaki másnak fájtak volna, annyira nem befolyásolt semmiben. Ha hozzá nem értő kérdezett volna, hogy mit csinálok, azt mondtam volna, hogy improvizálok, te szerencsétlen, nem látod?!
Egyúttal arra is felfigyeltem, hogy az aktuális leckét olyan jól veszem, mintha előre készültem volna, szóval fajsúlyos sikerélmények érnek most már naponta.
Ugyanakkor, hallgatva egyszerűnek tűnő dalokkal erősen meggyűlik a bajom. Lehet, hogy csak három-négy akkordot kell variálni bennük, de amit megpendítek, azt ki kell tartani, majd hirtelen elnémítani, és nagyjából ugyanabban a pillanatban átfogni és keményen megpendíteni a következőt, ami persze az összes ujj mozgásával jár.
Az ütemek háromfelé osztásának akadályát viszont lassítás nélkül vettem. Nem tudom, hogy ettől csak én féltem – mert rendesen elfelezni valamit nem kaland, de a harmadolásnak azért mellé lehet nyúlni – és a zenében ez megy magától, vagy az eddigi ráfordított idő és energia hálálta meg magát. Munkahipotézisnek egyelőre az utóbbit fogadom el.