Elkezdtem a Smoke on the Watert gyakorolni, hogy az eddigi erőfeszítésekhez valami olyat adjak, ami közben a fejlődésemet ténylegesen érzékelni tudom, és legalább egy kis fényt megláthatok beszűrődni az alagút végén, azaz pár pillanatra olyan illúzióm lehet, hogy effektíve zenélek. De nincs ott semmi fény.

Ezt a hallásra végtelenül egyszerű dalt sokféleképpen lehet pötyögni. Van először is egy egyhúros verzió. Még itt is komoly gondot okozott a tempó tartása, és csúnyán idegesített, hogy efölötti igyekezetem minden más rovására ment, azaz például szarul fogtam le a húrt, ami ettől falsul szólt, vagy belependítettem a következőbe is, satöbbi.

Elkezdtem bejátszani több ujjamat is, hogy így rövidítsem le a bejárandó távolságot, ami egyfelől bejött, másfelől meg egy jó ideig csak a pontatlanságomat fokozta, ahogy a mutatóujjamtól távolodva egyre gyengébbek a képességeim. További problémát okozott, hogy annak a hangja, ahogy elhúzom az ujjamat a húrról, nagyon csúnyán hallatszott, és ölte a „zenét”.

Vagy két hete szopok ezzel, és csak ma jutott eszembe, hogy a pengetővel némítsam el a húrt, amíg a következő lefogást abszolválom. Ezzel most többé-kevésbé meg vagyok elégedve. A dallam és a ritmus is stimmel, nincsenek zajok. Csak hát az egésznek van egy boci boci tarka jellege.

A következő fokozat az, amikor az ember még egy húrt (az ötödiket) bevon a játékba. Ezek a pendítések már igazibbnak hangzanak, nem csak a dallam, de a hangzás is közelebb van az eredetihez – nyilván ahhoz mérten, hogy én akusztikus gitárral próbálkozom. Ezzel együtt rögtön nem várt nehézségek bukkantak fel.

Ahogy jövök a gitár teste felé a lefogásokkal, szűkülnek a közök, azaz nem elég átemelni az ujjaimat rögzített tartással, hanem folyamatosan csökkentenem kell a távolságot, visszafelé meg persze az eredeti terpesztésre növelnem. Mindezt persze úgy, hogy közben a lefogások pontosak legyenek, és a tempó se roskadjon össze. De a lefogások sokszor nem pontosak, és a tempó összeroskad. Rohadt sokat gyakoroltam; nem vagyok jobb.

Nem baj, van egy harmadik séma is, állítólag az, ahogy ezt a szerzők maguk is játsszák. Ez már tényleg jól hangzik, még az én préselt fás gitáromhoz is passzol, aminek fémes beütésű csengése van a drágább fák organikusabb hangzásával szemben – amit én amúgy egyáltalán nem bánok.

Itt már eleve a szűk tartományban zajlik az egész, azaz az egyes lefogásoknál a félrenyúlás nem lehet nagyobb egy milliméternél, ráadásnak hol a negyedik és ötödik, hol a harmadik és negyedik húrokat kell pendíteni. Na ez párszáz próbálkozásból még soha, egyetlen egyszer sem jutott odáig, hogy minden stimmelt volna. Lefogni is istentelen nehéz pontosan, de ráadásul tempóban maradva a jelenlegi állás szerint teljesen lehetetlennek tűnik. Ennél és az előzőnél is probléma a zaj, amit az ujjam elemelése kelt, de itt nem tudok vele semmit kezdeni.

Miután ezzel rendesen szétfrusztráltam magam, új ötlet után néztem, és azt találtam, hogy az általam már ismert D-C-G akkordokat használva egész fülbemászó dallamokat lehet csiholni. Van például mindjárt az, hogy D-D-C-G, D-D-C-G, és így tovább. Ezeket szépen le tudom fogni, de váltani közöttük csak rohadt lassan tudok. A videó, ahonnan a jól hangzó példát láttam, nagyjából 100-as bpm-mel operál, én meg valahol negyvennél stagnálok – ha minden jól megy. Van ez a tempó, ahol ezt elő tudom adni, de amint megpróbálok gyorsítani, széthullik minden, egy kicsit se tudok hozzátenni a sebességhez, mert rögtön valamelyik másik paraméter rovására megy a dolog. És a tempó rohadt fontos. Ha nem stimmel, rá se lehet ismerni a dallamra, egyszerre minden hiányzik a hiába eltalált hangok mögül, az egészből hiányzik valami elengedhetetlenül szerves összetevő.

Magamtól is kitaláltam (de értelmesnek tűnő netes szakértők is azt mondják), hogy le kell bontanom a problémát, úgyhogy fogtam az egyes váltásokat, és elkezdtem bevésni őket, hogy inból menjen. Mindezidáig semeddig nem jutottam ezzel se.

Az egyetlen kis sikerélményem az az utóbbi napokban, hogy a G-t időnként már le tudom fogni úgy is, hogy a kisujjamat használom hozzá. Ez elsőre egyáltalán nem ment, a kisujjam semennyire nem engedelmeskedett, ha erővel, a másik kezemmel konkrétan pozícióba rángattam, a középső ujjam mászott el, és ez így ment. Egyébként a G pontosan így kezdődött eleve, csak akkor a középső ujjamról nem tudtam elképzelni, hogy fel tudja venni a kívánt pozíciót úgy, hogy a többi ujj is helyén legyen.

Megnéztem a JustinGuitar féle oktatómódszeren kívül pár másikat is, és mind szarabb. Általában az van, hogy egy tapasztalt gitáros elfelejtve, hogy harminc éve milyen nehézségekkel szembesült, olyan trükköket ad elő, ami az ő huszonkét centis ujjaival könnyednek tűnik, de valójában annyira nehéz, hogy az ezzel próbálkozó garantáltan nem jut a sikerélmény legparányibb morzsájához sem.

Szintén egy neten talált tanácsot követve rendszeres időközönként fel fogom venni, amit művelek, hogy legyen valami többé-kevésbé objektív képem arról, hogy haladok-e egyáltalán bármennyire is. A Smoke on the Water előadásomat még ez előtt vettem fel arról álmodozva, hogy majd később milyen vicces lesz visszahallgatni a korai ügyetlenkedést.

Addig is legalább annak tudok örülni, hogy nem valami túlfinomított gitárt vettem, hanem csak egy harminc fontosat: az ember mégis könnyebb szívvel veri szét apró szilánkokra, ha minden kötél / cérna szakad.