Ezres nagyságrendben jelentkeztem állásokra ebben az országban, de csak egyszer fordult elő, hogy fel is vettek valami érdemi helyre. Pár felvonásban leírom ennek a rövid történetét.

Az egyetemen, ahol A a többedik diplomáját halmozta, megismerkedett egy nővel, aki a szakmai terepgyakorlathoz keresett embereket. Beszélgetés közben felmerült, hogy én milyen régóta keresek HR-es állást – sikertelenül.

A nőnek felszaladt a szemöldöke: ők meg épp HR menedzsert keresnek az egyik cégnél, akikkel együttműködik. Behívtak interjúra, ahol csak a szokásos módon adtam magam, azaz igyekeztem értelmes embernek tűnni, aki képes gondolkodni, és valódi megoldásokat találni tényleges problémákra. (Ez nem hogy nem keresett tulajdonság, hanem kimondottan ellenem fordítja a HR-esek döntő többségét).

Szokatlan volt ugyanakkor, hogy a tulajdonos / vezérigazgató (a továbbiakban CEO, magyarul Chief Executive Officer), különösen az itteni bevett szokásokhoz képest nem sokat vesződött udvariaskodással, hanem szinte provokatív módon kérdezett. Hogy az angliai másoddiplomámat miért nem valamelyik neves egyetemen szereztem, illetve hogy nem angol anyanyelvűként mire alapozom az önbizalmamat, hogy majd szabályozásokat fogok tudni írni, meg hasonlók.

Azt válaszoltam, hogy a diplomát még otthonról kezdtem el, de a záróvizsgát az itteni legfőbb HR szakmai szervezet felügyeli, tehát a végén pont ugyanúgy mértek meg, mint bárki mást, illetve hogy szabályozásokat eddig is írtam már angolul, ráadásul írásban jobb vagyok, úgyhogy ha elégedett azzal, amit most hall, nem fog csalódni ezen a téren sem.

Egy kicsit csevegtünk még, miközben én azért még mindig próbáltam jó benyomást kelteni, és olyanokat kérdeztem, hogy lesz-e itt lehetőség átalakításokra, okoskodásra, adnak-e teret új ötleteknek, stb. A CEO azt mondta, hogy persze, sőt, alig várják, ami pedig a továbbiakat illeti, aznap vagy másnap visszaszólnak, hogy mi a helyzet, mert ők ilyen tempóban dolgoznak. Erre egy udvarias mosoly kíséretében elismerően ajakbiggyesztettem, miközben persze egyetlen szót sem hittem el a merész kijelentésből.

Úgy mentem el, ahogy egy ideje mindig szoktam: igyekezve visszafogni a beindulni akaró álmodozást, hogy hátha ezt végre megkaphatom, és igyekeztem inkább nem is gondolni az egészre. Nem értem még haza, amikor hívtak, hogy enyém a meló, három nap múlva kezdhetek.

Vegyük észre, hogy egyetlen egyszer mentem úgy interjúra, hogy az ismeretségnek legalább a legalapvetőbb, legelemibb morzsája szerepet játszott, és egyből felvettek. Másik több ezer esetben, e nélkül az apróság nélkül soha semmi nem történt. (Folyt. köv.)