Hogy mikor dolgozom, és mikor nem, azt néhány főbb paramétert összehangolva döntöm el. Forgalmas időszak legyen, azaz lehetőleg ne kelljen üresen ücsörögnöm, ahelyett, hogy pénzért vezetek valamerre. Legyen világos – ugyanis a sötétben vezetés több kockázattal jár, összehasonlíthatatlanul fárasztóbb, és rossz idővel karöltve mindez hatványozódik. Ez az első kettő rögtön meg is bukik az életszerűségi teszten – legalábbis télen: Reggel (azaz ittenieknek hajnalban) sötétben kezdek, és a délutános műszak jó része is természetes fénytől mentesen zajlik, de hát ilyenkor van munka.
A harmadik szempontom, hogy a részegeket megússzam. Ennek érdekében kb. annyit tudok tenni, mint a sötétség elkerülése ügyében, azaz korlátozottak a lehetőségeim. Estefelé több kezd lenni a berúgott ember, de vannak reggel, délelőtt és délután is.
Igazából semmi jót nem tudok mondani róluk. Nehezebb érteni őket, maguk sem pontosan tudják, hogy mit akarnak, potenciálisan agresszívek, és általában nehezen kezelhetők. A rutintalanok hányhatnak, aminek ugyan megvan a tarifája, de az élmény maradandó, plusz annak a napnak azzal vége is, és jó eséllyel a következő sem kezdődik el olyan hirtelen.
Nemzeti sport – egyes lányok részéről – a hátsó ülésre hugyozás vagy azért mert olyan állapotban van az elkövető, vagy azért, mert csak. Szerencsére, meg mert pont ezért nem dolgozom éjjel, ezt eddig sikerült megúsznom.
De részegekbe bele-belebotlok. Nem tudom, ez mennyire általános a világban, de Kate Fox szerint Angliában az alkoholhoz annyira erősen kötődik az agresszivitás a fejekben, hogy egy kísérletben az alkoholmentes sört ivók is bepöccentek csak attól, hogy azt hitték, alkoholt isznak.
Az eddigi huszonvalahány részeg közül hárommal-néggyel gyűlt meg jobban a bajom, de a többieket jó részét is folyamatosan konfliktus-megelőzési technikákkal kellett kezelnem, ami iszonyúan sokat kivesz belőlem a megnehezedett kommunikáció és a vezetés egyidejű kezelgetése mellett.
Mondok két konkrét esetet. Az egyik állandóan (hajnalban is!) nyitva tartó kocsmából vettem fel egy figurát, aki helyett a barátja jött ki lefixálni, hogy kiért jöttem. Ez mindig rossz jel. Kicsit megnyugodtam aztán, mert kiderült, hogy az utasjelölt bottal jár: szemmel láthatóan valami központi idegrendszeri gondja volt, ezért kellett neki az extra segítség. Ahogy azonban beült, az is mindjárt kiderült, hogy hullarészeg. Szerintem az orvostudomány számára sem lett volna világos, hogy hogy volt talpon egyáltalán.
Az állapota a beszédét is érintette, szinte semmit nem értettem abból, amit mond. Azért csak beszélt, így nekem végül is az a kép állt össze, hogy a beszédképtelenség oka javarészt a részegség volt. Udvarolgatott egy kicsit (igen), kérdezgetett rólam, az életemről, de mondom, borzasztó nehezen ment, és nem adta fel, közben az iránnyal kapcsolatos szavakat böffentett, később már csak mutogatott, hogy jobbra vagy balra.
Egyszer sajnálatát fejezte ki, hogy nem értjük jól egymást, és azt kérdezte, hogy ez szerintem mitől lehet. Ekkor még jó volt a hangulat, és azt mondtam, hogy itt több tényező van játékban. Egyrészt én nem idevalósi vagyok, másrészt te rendesen részeg vagy. Szerintem ezek kombinációja okozza a nehézséget. Erre vihogni kezdett, mint akit megdicsértek, hogy sikerült rendesen berúgnia.
Kicsit még küszködtünk a beszélgetéssel, aztán csend lett, és így érkeztünk meg a lakásához, ahogy kivágott egy amolyan hisztit, és kijelentette, hogy egy fillért se látok tőle, mert rettenetes ember vagyok. Ez konkrétan feldühített azok után, amennyit kínlódtam vele ahelyett, hogy eleve fel sem vettem volna. Elhatároztam, hogy nem hagyom ennyiben, úgyhogy kiszálltam utána, és megállítottam. Követeltem a pénzt, kicsit kiabáltam vele, a rendőrség bevonását emlegettem, de nemhogy lepergett róla mindez, hanem mintha még valami perverz örömöt is okozott volna neki. Kénytelen voltam otthagyni.
Később jutott eszembe, hogy legalább elvehettem volna a botját, és leadhattam volna a rendőrségen, még később meg az, hogy jó, hogy ez csak később ugrott be, mert jó eséllyel nekem lett volna bajom belőle. Az ilyen ügyek sajnos bennem maradnak. Elhalványodik az emlék, persze, de az, hogy tehetetlenül kellett elsétálnom, az enyhén szólva nem jó lezárás.
A másik figurát az egyik legalja kocsmából szedtem össze (más is van ott, a címből nem egyértelmű, hogy pontosan honnan fog előkerülni az utas). Ő először is megpróbált beszállni egy leparkolt civil autóba, majd miután ez nem jött össze, megpróbálkozott hozzám beülni, és ez sajnos sikerült is neki.
Ő is túl részeg volt az artikulált beszédhez, plusz csak nagyjából volt elképzelése, hogy hol szeretne kikötni. Kikönyörögtem belőle egy utcanevet, aztán odavittem, amilyen gyorsan csak tudtam. Már az út közben is különböző klubtagsági, pontgyűjtő, meg bankkártyákat mutogatott, és amikor megérkeztünk, kiderült, hogy kártyával akarna fizetni – ami köztudottan nem játszik, soha senki más nem próbálkozott még ezzel se azelőtt, se azóta.
Mosolygott, miközben a kártyát nyújtotta felém, és mondta, hogy sajnos pénze nincs. Sebaj, mondtam neki, megpördülünk, és itt van pár ATM, használd ott a kártyádat. Ebbe belement, és felvett egy egészen döbbenetes összeget. Hova menjünk most, kérdeztem. A sarki kocsma volt a cél. Örültem neki, legalább megszabadulok tőle. Leparkoltam egy lehetetlen helyre. Ahogy ezzel megvoltam, mégis inkább úgy döntött, hogy vigyem haza. OK.
Az úton a húszasait tukmálta, hogy kéne mi, meg ehhez hasonlók. Nem vettem a lapot, csak mondtam neki, hogy majd a végén fizessen. Azért csak rám erőltetett egy húszast, én meg jól látható helyre tettem, hogy majd a végén foglalkozunk vele, addig meg kerüljük a félreértéseket.
A távolság felének megtétele után egyszer csak félig-meddig felháborodva visszakérte a pénzt. Visszaadtam neki. Mikor megérkeztünk, nem akart kiszállni, pedig pont az ajtaja elé navigált, hosszasan magyarázva, hogy melyik autó mögé, milyen színű ajtó elé álljak. Aztán mégis úgy döntött, hogy visszamenne a városba inni.
Ekkor azt indítványoztam, hogy fizesse ki, amit eddig autókázott, mert nekem őszintén szólva úgy tűnik, hogy nem tudja mit akar, de fizetni nem igazán, objektíve pedig több piára nincs szüksége. Erre felháborodott, és megmakacsolta magát, de a húszasait tovább lobogtatta, talán, hogy motiváljon.
Erősködtem, hogy én most biztos nem viszem sehova. Ő is hajthatatlan volt. Egy alkalmas pillanatban kivettem a kezéből a pénzt, és odaadtam volna neki a visszajárót, de nem volt hajlandó átvenni, hanem ordibálni kezdett, hogy ellopom a pénzét, satöbbi. Ekkor végképp elpattant bennem is valami, és megkértem, hogy takarodjon ki a kocsiból. Lebiggyesztette a száját, mint egy sértődött ötéves, és nem mozdult. Megfenyegettem azzal, hogy elmegyek vele a legközelebbi rendőrőrsre. Nem hatotta meg.
Ezután megpróbáltam kirángatni a kocsiból, de semmire nem jutottam – ami rendkívüli módon frusztrált. Kapaszkodott a kézifékbe, az ülés is kagylós volt, ő is száz kiló. Ezek után vele már nem kommunikáltam, hanem felhívtam a zsarukat, és vázoltam a helyzetet. A pénz nálam volt, hogy elhúzódik az utolsó fuvarom, belenyugodtam.
Minden részletet elmeséltem, bediktáltam az adataimat a híresen gyalázatos angol mobilhálózat szakadozó, kásás, elhalkuló éterébe. Mikor mindennel megvoltam, látom, hogy a fickó mégis kiszállt. Olyan sértődött arcot vágott, mint akinek kudarcba fulladt a hisztije. Még vonalban voltam, úgyhogy megmondtam a rendőrségi diszpécsernek, hogy az ügy megoldódott.
A csóka még követelőzött, a húszasát akarta, de ezt egyszerűen figyelmen kívül hagytam, a tenyerébe tettem a visszajáróját, becsuktam az ujjait, és egy szó nélkül elhajtottam. Ő még állt ott egy darabig, ahogy a tükörből láttam, aztán szomorúan beballagott a házba, ahol lakott.
