Prof. Dr. Nárcisz Tibor nagy lendülettel nyitott be az irodájába. Vendége gyorsan felállt, és egész testével a főorvos felé fordult. Egyszerre köszöntek egymásnak: a kórusban elhangzó „jó reggelt kívánok” után már csak egyetlen, halk „főorvos úr” foszlott szét a szoba levegőjében.
Nárcisz hátradőlve süppedt foteljébe az asztala mögött, és vendége is visszaült a széke szélére. – Na figyeljen. – kezdte az orvos, és kis szünetet tartva összeillesztette két kezének ujjbegyeit, majd pár pillanatig elégedetten szemlélte őket. – A műtéten rég túl vagyunk, ezt maga is tudja. Meglehetősen bonyolult eset volt a magáé. A roncsolódásnak ezen a szintjén lehet mondani, hogy csodaszámba megy, amit a maga kezéből ki tudtam hozni. Nem elég, hogy minden ujja megvan, sikerült a csontokat, inakat és az idegeket mind megmentenem. Miért mondom ezt magának? Azért, hogy megértse, hogy én jóformán a lehetségesség határát toltam ki, amikor a maga kezét visszaadtam magának. Nem akarok álszerény lenni: ez óriási dolog. Nemzetközi szinten.
A beteg kissé kényelmetlenül érezte magát. Maga elé tartotta a szóban forgó kezet, lassan behajlította, majd kinyújtotta az ujjait, mintha csak jobban meg akarná érteni, tetten akarná érni a csodát, amiről a főorvos beszél. Aztán, mikor észrevette, hogy elveszett a gondolataiban, hirtelen az ölébe tette a kezét, felkapta a fejét, és megszólalt. – Főorvos úr, még egyszer nagyon köszönöm, ön nem is tudja, hogy mennyire há…
– Kérem! – szakította félbe Nárcisz. – Én nem erről beszélek. Én arról beszélek, hogy ez, és ezen egyszerűen nincs mit szégyellni, egy kimagasló szakmai teljesítmény. Megmondom őszintén, hogy büszke vagyok rá. A maga keze mostantól kezdve egy kicsit az enyém is. Érti mire gondolok? Nekem ez egy alkotásom, egy fegyvertény, valami, amire méltán lehetek büszke, valami, ami, majd csak figyelje meg, ha elmeséli valakinek, hogy milyen sérülést szenvedett, és megmutatja, hogy mégis milyen lett a keze, akkor fogja ön is igazán, teljes mélységében megérteni, hogy ez csoda. A maga keze nekem olyan, mint egy festőnek a kép, amit festett. Száz szónak is egy a vége: arra kérem magát, sőt, határozottan kérem, hogy ezt kezelje súlyán, becsülje meg!
– Kérem! – kezdte a beteg, és két, a főorvos felé fordított tenyerét maga elé tartva folytatta – Ez a legtermészetesebb, én még egyszer mondom, hogy iszonyú hálás vagyok, és higgye el, hogy látom a jelentőségét, én tudom, hogy maga nélkül nem itt tartanék, hogy talán a kezem meg se… És megígérem, hogy amit elkezdtünk, azt folytatom, és tornáztatni fogom, mozgatni, erősíteni, lazítani, járni fogok a gyógytornára, és én magam sem fogok addig nyugodni, amíg olyan nem lesz, mint azelőtt.
– Nézze, én ezt örömmel hallom – intette le Nárcisz a beteget –, de én mindezt tudom. Látom, hogy maga küzdeni képes, erős akaratú ember, és tudom, hogy ami a maga része ebben a dologban, azt maga meg fogja tenni, ahogy én is mindent megtettem, ami az én részem volt. Én inkább egyfajta tiszteletről, megbecsülésről beszélek, ha érti, mire gondolok. Az alkotás, a megtestesült csoda iránti tiszteletről, és megbecsülésről. Egyfajta morális, elvi hozzáállásról. Itt egy nagyon kifinomult viszonyról, egyfajta kötelékről van szó köztem, a maga keze, és maga között.
– Én kérem értem, és megértem – válaszolta a beteg szinte panaszosan –, de nem tudom, hogy mit tehetnék, hogy mivel… – Megmondom magának, az istenfáját! – vesztette el a türelmét a főorvos – Egyszerűen nem akarom, hogy ezzel a kezével törölje a seggét, vagy nyúlkáljon én nem is tudom, hogy hol mindenhol!
