Mindig is éreztem, hogy ez az utca egy kicsit más, mint a többi. Magamtól csak azt láttam, hogy fehér ember ott nem lakik. Főleg muszlimok nyüzsögnek. Ha innen veszek föl utast, az jobbára jókedvvel búcsúzik a többiektől, akik ott maradnak, ő meg elviteti magát a városközpont egyik apartman-házába. Ebben az utcában megy az okosba’ és gyorsba’ megoldott üzletelés, aki viszont teheti, élni már nem itt él.

Egy idősebb hölgy utasom azt mondta, hogy a ’80-as években elköltözött innen, nem figyelt pár évig, és mire visszajött, eltűnt az összes fehér ember. A nagyanyja ki is fejezte aggodalmát a dolog miatt, nem szívesen nézte a sok bevándorlót. Csak hát ő meg lengyel volt. Az utasom – kislányként – annak idején ki is nevette. (Amit némely bevándorlók éreznek és fejeznek ki a később érkezett bevándorlókkal kapcsolatban, az persze külön misét ér).

Egy másik utasom azt mondta, hogy ezt az utat utálja a legjobban az összes közül. Azért, amilyen élmény itt keresztülmenni. És ahogy ezt monda, nekem is leesett, miközben egy súrlódásos ütközést kerültem el. Ez egy olyan zárványa az amúgy a képtelenségig udvarias közlekedési kultúrával megáldott országnak, ahol a Kairóban szerzett tapasztalatok közvetlen hasznát veszi az ember: Az erősebbnek van előnye, a rámenősebb ér oda hamarabb, a bátortalan pedig ellehetetlenül, egy életre beragad két szabálytalanul otthagyott kocsi közé.

Ahogy innen kihajtunk, a kereszteződésen túl, ahol már máshogy hívják az aszfaltcsíkot, ugyanazok az emberek nem tűnnek fel. Lehet, hogy akkor vannak a közelben, amikor nem elsőre, hanem csak másodszorra vagy harmadszorra tudok kifordulni egy kisebb utcából a nagyobba.

A felvilágosítás előtt sem szerettem ezt az utcát. Mióta ez a férfi utasom rádöbbentett, hogy mitől más, egy kicsit nehezebb.