Jóval több, mint egy éve jelentkeztem tolmácsnak különböző irodáknál. A múlt héten fel is hívtak, hogy két nappal később el tudok-e vállalni egy munkát. Én már gyakorlatilag mindenre azt mondom, hogy persze, meg tudom csinálni, maximum kiderül, hogy nem (és erre is volt példa a közelmúltban), úgyhogy azt mondtam, hogy ez a legkisebb gondot sem okozza.

Nagyon megörültek, és rögtön elküldték a munka részleteit. Ez kb. abból állt, hogy egy kórházba kell menni, és ott kit kell keresni. Ezen kívül kaptam még egy egészen nevetséges volumenű iratpaksamétát, aminek a döntő többségét ki kellett töltenem, a maradékot meg el kellett olvasnom. (Folyamatban).

Pár óra múlva, egy előre egyeztetett időpont után negyed órával felhívtak, hogy elvégezzék rajtam az alaptesztet, azaz kiderítsék, tisztában vagyok-e a tolmácsolás alaptörvényeivel. Ezek a törvények egyébként egytől egyig józanésszel beláthatók, de én egészen véletlenül hallottam is róluk, mert Anettnek van tolmács vizsgája, és annak megszerzése előtt beszélgettünk róluk. (Nekem persze nincs ilyen végzettségem).

A kérdésekre általában kitűnő választ adtam, úgyhogy nagyon örültünk mind a ketten, nem volt más hátra, mint elvégezni a melót. Illetve előtte a jó tolmács kicsit felszívja magát az adott témakör angoljából. Nekem a Törések Osztályára (Fracture Clinic) kellett mennem, amit nálunk balesetinek vagy traumatológiának hívnak.

Megnéztem hát, hogy milyen csontok vannak egyáltalán az emberben, azok hányféleképpen tudnak törni, meg élénk színekkel próbáltam elképzelni, hogy mennyire és pontosan milyen módon fájhatnak.

Bementem a kitűzött nap reggelén, szóltam, hogy itt vagyok. Aztán szóltam még egyszer, mert a lelkemre kötötték, hogy az aktus előtt feltétlenül egyeztessek az orvossal (a beteg még nem volt bent). Be is jutottam hozzá. Kinyúlt kardigánban és holland akcentussal fogadott, míg én kelet-európai akcentussal és öltönnyel készültem (utóbbi szintén előírás volt).

Megbeszélésünk során megtudtam, hogy az orvosnak fogalma sincs, hogy mi a probléma, csak annyit tud a kórlapról, hogy a negyvenéves honfitársam cukorbeteg és túl van egy szívrohamon, most meg a térde fáj.

Csak bólintottam, hogy OK, értem, magamban meg tudomásul vettem, hogy most sem pont úgy alakulnak a dolgok, ahogy elterveztem őket, továbbá egy kicsit nyomasztani kezdett, hogy ilyen kórelőzményekkel fokozottan nem mindegy, hogy milyen színvonalon fogok teljesíteni.

Ha ez a törésosztály, és az ember nincs itt, akkor meg kell néznem, hogy hogy is van a porc angolul – gondoltam, és meg is néztem. Ez azok közé a szavak közé tartozik, amit mindig elfelejtek, és ez ezúttal is így történt nagyjából három perc elteltével, úgyhogy a telefonomat úgy hagytam, hogy a képernyőkímélő feloldása után rögtön a megfejtéssel jelentkezzen.

Kint vártam az aulában, amikor kis késéssel megérkezett az emberem, és lila suhogós melegítőjében mint aki soha még ügyet nem intézett, egyenesen bement azon az ajtón, ahol rajta kívül csak olyanok voltak, akik már bejelentkeztek a recepciónál, és odabent tudnak róluk. Egy kedves hölgy kísérte ki, és megmutatta neki a recepciót.

Ekkor felálltam én is, közben odajött egy másik hölgy, üdvözölte a pácienst, és egy papírt adott át nekem. A páciens, ahogy a hölgy abbahagyta a verbalizálást, és én épp levegőt vettem, a „Legalább bemutatkozhatnál bazmeg” formulával üdvözölt.

Namost ez egy összetett helyzet. A figura megjelenése meglehetősen kellemetlen volt, nekem meg van egy kényszerképzetem, miszerint valamilyen kispályás szinten azért mégiscsak Magyarországot képviselem, úgyhogy – többek között ezért – csak rámosolyogtam, és nem akartam egy angol számára is nyilván többé-kevésbe dekódolható konfliktusba bocsátkozni.

Szerencsés körülmény, hogy egy ilyen lenyelt sértés normál esetben aztán hosszasan dolgozik bennem, ez a muksó viszont annyira egyszerű volt, hogy – egyébként politikailag inkorrekt módon – én rögtön le is írtam, és nekem is csak napokkal később esett le, hogy azért nem bántott ez az egész, mert az ő megnyilvánulásai annyira érintenek meg, mint a kanpávián seggének a színhőmérséklete.

Az ipse egyébként értegetett angolul, és beszélni is tudott valamennyire, de hamar kiderült, hogy azért rám is valóban szükség lesz, mert az angol dátumformátum és a jobb térd szókapcsolat már kérdő nézést váltott ki belőle.

Elmentünk a röntgenre, aztán be az orvoshoz, én meg szépen tettem a dolgom. Ha valaki aggódna: porcleválás a gyanú, amit ugye a röntgen nem mutat ki, de majd az MRI igen. A gyógyászati részleteken kívül annyi érdekesség történt még odabenn, hogy az orvos megkérdezte, hogy mit dolgozik a beteg. Erre ő kicsit felháborodottan mondta, hogy nem dolgozik, de egyébként sem tudna. Az orvos erre szabadkozott, hogy ő is csak azért kérdezte, hogy a munka jellege hordoz-e további kockázatot.

A tolmácsnak ilyenkor (illetve mindig) szó (illetve persze értelem) szerint kell fordítania, különös tekintettel arra, hogy egyes szám első személyben nyilvánuljon meg. Hogy az ilyen, meg az ennél kínosabb helyzetekben ez borzasztó kellemetlen, vagy inkább szórakoztató, azt sajnos nem tudtam kideríteni, mert – néhány egyéb mellett – erről a szabályról is el-elfelejtkeztem menet közben.

Mindazonáltal mind az orvos, mind én elégedettek voltunk a teljesítményünkkel. Az enyémről egy kis dokumentum is született, amiben az orvos mindenben kitűnőnek találta az elvégzett munkámat, és még a mai napig ki nem bocsátott kitűzőmet is látni vélte, és az erről szóló pipát is elhelyezte a megfelelő helyen.