Amikor megnyomom a képernyőn, hogy ok, felveszek egy utast, nem tudom még, hova kell mennem, és miféle ember lesz az utasom.

Ahogy a címre érkezek, egy betegesen cingár nő botorkál ki a kapun. A postára kell vinni. Kifényesedett pufajkája alól cigaretta, pia és vizelet savanyú szaga szivárog. A vizelet szaga régi, áporodott, a piáé és cigarettáé régi is és friss is. Kedves nő amúgy. Ha a szemére nézek, azt mondom, huszonhét lehet. Ha az arcára, akkor negyvenhat. Most is részeg.

Megvárom a posta előtt, aztán valami barátjához kell vinni. Mikor ott kiteszem, nagyon köszöni, borravalót is ad. Ahogy bemegy a házba, leengedem mind a négy ablakot, hogy a bűze kimehessen. Már majdnem végzek az adminisztrációval (mindent írok magamnak, hogy tudjak objektív képet alkotni róla, hogy mi történik velem üzleti értelemben), amikor újra megjelenik az ajtóban, és felém indul.

Azt kérdezi, el tudom-e vinni a sarokig. Miért nem írok sokkal gyorsabban? – kérdezem magamtól, és azt mondom neki, hogy persze, hogy el tudom vinni, szálljon csak be. A rövidke úton elmondja, hogy a hétre van kiírva szülni, és fél már gyalogolni. Csak ekkor, ahogy kiszáll, nézek rá alaposabban. Hasán csenevész duzzanat van, mintha csak egy félkilós cipót akarna bujtatni az eső elől.