A nap végére egy tízessel kevesebb volt nálam, mint kellett volna. Lázasan kutattam a különböző napok és éjszakák határain összemosódó emlékeim között, hogy hol fújhatta el a szél, hol eshetett ki a zsebemből, az övtáskámból, a kezemből, hol kaphattam kevesebbet, hol adhattam vissza többet, és az az ügyfél egyáltalán ma volt-e.
Aztán, azzal a gyomorszorító érzéssel, amit annak idején a matematika órákon szoktam érezni, amikor szorít az idő, le kell tenni a tollat, és én tudom, hogy az ilyen feladatnál, ilyen helyzetben szoktam hibázni, egyre határozottabban rémlett, hogy valahol a szokásos számolási nehézségbe ütköztem. Ha egy kerek összegnél épp csak egy kicsivel nagyobb a számla, de nem a sorban következő első vagy második címletű bankjegyet kapom (azaz például huszonegyre huszonötöt vagy harmincat), az agyam hibaüzenettel le akar állni, én pedig reménytelenül számolok magamban, aztán inkább adok egy becslést.
Néztem a cetliket, hogy hátha ráismerek az összegre, a címre, vagy ezek alapján beugrik a helyzet maga. Azt már láttam magam előtt, ahogy vívódom, és végül visszaadok tizennyolcat. De hol történhetett? Letettem a papírt, magamat emésztve csináltam a dolgomat, aztán újra a kezembe vettem, és így egy darabig, míg végre beugrott, hogy melyik volt az.
Egy Mohammed nevű embernek adtam oda a Pall Mallon. Harmincegy volt a számla, sokáig pakolászott tízeseket, de aztán nem volt aprója, így két húszast adott. Most egy kicsit könnyebb volt, és egy kicsit nehezebb. Mivel azért inkább nehezebb volt, és éreztem, hogy az aznapi benzinpénzem szűk háromnegyedének elvesztése olyan gondolatláncot indítana el a fejemben, aminek nem akarok a végére jutni (azaz az óradíjamon felül szívességből vezettem a városban, csak hogy vezethessek), hirtelen elhatároztam, hogy nem hagyom veszni a dolgot.
A helyzettel tisztában lévő kollégám sajnálkozó és hitetlen tekintetétől kísérve a kezembe vettem a telefont, hogy sms-t írjak, majd mégis inkább felhívtam Mohammedet. A telefon csak csörgött kínzó hosszan, de amikor már a hangposta következett volna, mégis beleszóltak a másik végén.
Elnézést kértem az igen késői zavarásért (két óra múlt – igaz, a pizzát is egy után nem sokkal vittem ki), és egy célratörő bővített mondatban elmondtam, hogy mi nyomja a lelkemet. A mondat azzal végződött, hogy ez az aznapi benzinpénzem javarésze. Rövid csend után Mohammed azt mondta, hogy várjak egy kicsit, megnézi a tárcáját, hogy mi van, mi nincs benne. Még hosszabb csend következett. A végén pedig újra jelentkezett azzal, hogy igazam van, tényleg lett egy plusz tízese.
Megkérdeztem, hogy felugorhatok-e érte, pillanatok alatt odaérek. Erre nem vágta rá, hogy igen, hanem hümmögött egy kicsit, talán magával tanakodott, nem tudom, de mikor már épp mondtam volna, hogy tényleg nem tartana semeddig az egész, végül kibökte, hogy ne fáradjak, majd ő beül a kocsijába, és odahozza, ahol vagyok. Ezt persze megpróbáltam visszautasítani, de nem sikerült.
Nyolc perc múlva fékezett az üzlet előtt, kiszállt, és miközben a tárcáját vette elő, elnézést kért, hogy nem tűnt fel neki. Mondtam, hogy á, ne eméssze magát, az a gond, hogy én nem vettem észre, hogy mit cselekszem. A szóban forgó összeghez képest óriási megkönnyebbülést éreztem, mert egy konok fogyatékosságomból fakadó kárból olyan élményt sikerült a nap végére kovácsolni, ami arra tanít, hogy nem szabad feladni, elengedni a dolgokat, meg arra, hogy – ami az embereket illeti – nem olyan rossz a helyzet, mint sokan és sokszor gondoljuk.
A kezemet nyújtottam Mohammednek, még egyszer megköszöntem, és hozzátettem, hogy jó embernek tartom. Neki erről nem elmélkedtem persze, de egy ilyen helyzetben az emberek vagy az egyik, vagy a másik oldalra billennek.
