Egy éve ilyenkor már javában a motoros találkozón voltam. Idén nem lehetek ott. És nem megyek jövőre sem. Egyáltalán: nem megyek többet.

Gyerekkorom óta rajongtam a motorokért. Az apámnak volt egy, mindig ott sündörögtem körülötte, néztem, ahogy szereli, adogattam a kezébe a szerszámokat, és menthetetlenül magamba szívtam a benzin, az olaj és a vas illatát.

Alig múltam tizenkettő, mikor már aktívan motoroztam, és ahogy lehetett, letettem a jogsit is. Onnantól aztán nem volt megállás. Csak a motorokért éltem, csak azért hajtottam, hogy megvehessem a következőt. Annyira az őrültjévé váltam a kétkerekű szörnyeknek, hogy csakhamar nem volt elég, amit kereskedőnél kapni lehetett. Elkezdtem hát magam építeni a motorjaimat.

Ebben az időben váltam ismertté és elismertté motoros berkekben. Nem volt probléma, amit ne tudtam volna megoldani, nem volt senki, aki többet tudott volna nálam a motorokról, és nem volt senkinek jobb motorja.

A tavalyi találkozót megelőzően egyszerűen boldog voltam. Elértem mindent, amiről álmodtam, de nemhogy megcsömörlöttem volna, hanem további terveim voltak, és arra készültem, hogy az idők végezetéig fürdőzöm még elégedettségemben, és csak falom a kilométereket, döntöm a kanyarokat, szagolom a nekem édes bűzt.

De nem így alakultak a dolgok. Élesen él minden pillanat az emlékezetemben. Ahogy begördültem a találkozóra az Indian alapokra épített szörnnyel, még a zene is elhalkult, az emberek is elcsendesedtek, a tömeg szétnyílt előttem, és láttam a szemekben a szinte félelemmel teljes tiszteletet.

Fojtottan hörgő, bármelyik pillanatban elszabadulni kész motorral gurultam, de lassan, kiélvezve minden pillanatot. A szétnyílt tömeg mögöttem sem záródott össze, mintha a tekintély, a kiérdemelt tisztelet testet öltött volna. Egyszer csak előttem egy meglehetős kör képződött az emberek gyűrűje mentén, úgyhogy egy hirtelen ötlettől hajtva kövér gázt húztam, és bugyborékolva felbőgő motorral, vehemensen gyorsulva indultam feléjük, aztán mielőtt közéjük hajtottam volna, fékeztem, lecövekeltem az első kereket, és a hátsót sikíttatva, füstölve forogtam körbe.

Már vagy a negyedik teljes kört tettem meg így, amikor hideg érzés markolt a mellkasomba. Először az tűnt fel, hogy a várt éljenzés helyett néma csönd van, csak én csapok zajt. Aztán lelassult minden, és körbe forogva a kővé dermedt arcokkal együtt megláttam, hogy a csillogó, vaskos kipufogóm végig ahogy jöttem, és ahol a szűk köröket róttam, vastag, átláthatatlan gomolygással halvány rózsaszín vattacukrot okádott.

Tudom, hogy képtelenség az egész, de egyből ráismertem. Amikor a néma, döbbent csendből egy kislány cérna hangja csendült ki fájó élesen, hogy „Apu, ez vattacukor! Olyan jó! Hadd egyek még!”, már meg sem lepődtem. Ott álltam a kör közepén térdig vattacukorban, és csak úgy égetett a nap.

Kövér gázt adtam megint, és egyből a szervizsátorba hajtottam, kizavartam onnan mindenkit, és megnéztem a gépet, szétszedtem a porlasztót, kiürítettem a tankot, atomjaira szedtem az egész motort, aztán vissza, de nem találtam meg a jelenség okát. Amikor pedig újra beindítottam, megint okádta azt a rohadt vattacukrot. Akkor is okádta, ha nem volt benne benzin! Be se indulhatott volna, de ez beindult, és ömlött belőle a vattacukor!

A motor tréleren hagyta el a találkozó területét. Én is ott voltam, de hozzá se értem. Egy szervező srác rakta fel, és tette le nálam, be a garázsba. Azóta se nyúltam hozzá. Ránézni is csak akkor szoktam, amikor a szomszéd gyerekek átjönnek vattacukorért.