Most egy Solohov novelláskötetet olvasok. Megint az derül ki számomra, amit más orosz szerzőknél is gyakran érzek: az emberélet Oroszországban alig számít valamit.

Solohov főhősei sorban kapják a jó szándékú (nem ironikusan írom) tanácsokat, hogy verjék agyon az asszonyt, fogják meg a nem tervezett csecsemőt a lábánál és csapják falhoz, lőjék le a csapatot hátráltató kiscsikót, stb.

Ha valami probléma, nehézség merül fel, az első ötlet: megölni a gond forrását. Solohov egyszerű szavakat használva írja le ezeket a helyzeteket. Annyira egyszerűen fogalmaz, hogy először meg se döbben az ember, csak valami gyanakvást, viszolygást érez. Ezt pedig szerintem azért érzi, mert a mindenkori főhős sem háborodik fel, hogy hülye vagy, hogy csapnám már falhoz a gyerekemet, hanem ő is „tudja”, hogy ez lenne a legkézenfekvőbb megoldás, csak hát a szíve nem viszi rá, ezért elsumákolja a dolgot, vagy valami jóval bonyolultabb és időigényesebb megoldás után kezd kutatni (azért nem felnevelni, de legalább árvaházba adni).