A tanyától távolodva egy büszke öregúr sétál. A mezőn át az erdő felé tart. Egyenes derékkal, felemelt fejjel lépked, horgas végű botját elegáns mozdulattal lendíti előre és hagyja hátra minden lépésnél. Szemével ugyan az erdő felé néz, de saját múltját látja maga előtt.

Nem törődik a mával, de még a tegnappal sem. Lelkében újra a mezőn szaladó gyerek, vágyakkal, tervekkel teli kamasz, vidám esetek százainak főszereplője, barát, vőlegény, büszke apa.

Így, lépésről lépésre kavarognak az emlékképek a fejében, ahogy az erdő szélére ér. Ott megáll. A sok fa nem ismerős, a szürkülettől sötét közük szétrebbenti a múlt képeit, és a jelen bizonytalanságát ereszti rá. Az öregúr lázasan, homlokát ráncolva gondolkodik, de nem találja előlopakodó aggodalmának forrását.

A tanyához egy férfi közelít. A kaput nyitva találja. Aggodalom tör rá, meggyorsítja lépteit és bemegy a házba. Megnézi a konyhát, a szobákat. Kirohan az állatokhoz. – Fateeer! – kiáltja, és fülel. Aztán ledobja eddig kezében szorongatott táskáját, és rohanni kezd a falu felé.

Az öregúr döntésre jut. Hogy lerázza magáról alaktalan félelmét, megmarkolja horgas botját, és határozott léptekkel, gyorsabban, mint az előbb, az erdő belseje, legrégibb, legélesebb emlékei felé indul.