Már a sorban álltam, amikor a bolt ajtajában egy lány jelent meg félénken, a hóna alatt egy nyolcszáz grammos kutyával, és tipródni kezdett, meg a nyakát nyújtogatta, hogy felkeltse a késő negyvenes pénztáros figyelmét. A pénztáros pontosan tudta, hogy a lány akar tőle valamit. Láttam a szemén, amivel nem nézett felé.

A lány – belátva esélytelenségét – megszólalásra szánta el magát, de tanácstalan volt, hogy mit mondjon, hogy mit szokás olyankor mondani, amikor nem tudunk egyből a lényegre térni. Végül így szólt: – Bocsika… be lehet hozni ide kutyát? A pénztáros az undor, a kelletlenség és a felháborodás elegyével az arcán, tekintetét fáradtan félárbocra emelve válaszolta: – Hát nem kéne…

A pénztáros hozta, amit vártam tőle, de a lánytól egy kicsit azért elszomorodtam, és eszembe jutott egy hónapokkal korábban hallott történet. Egy általános iskolai tanár azt játssza a még alsós gyerekekkel, hogy egy tanéven keresztül mindenkinek magáznia kell mindenkit. Mint – megkönnyebbülésemre – megtudtam, nem a pedagógus pszichés zavara szülte az ötletet, hanem az a felismerése, hogy a gyerekek nem tudják, hogy kell magázódni. Hogy milyen szavakat kell használni közben, az igéknek hányadik személyét, stb.

Amúgy nem vagyok a magázódás feltétlen híve, korombélivel például kifejezett idiótaságnak érzem az ilyesfajta formalitást, de hogy emberek úgy ne ismerjék az anyanyelvük alapvető, és azért a hétköznapokban jól hozzáférhető elemeit, mint én a szkipetár igeidőket, az sajgó hideg űrt növeszt a szívemtől balra. Ennek a lánynak meg olyan volt a viszonya a beszélt nyelvvel, mint a funkcionális analfabétának a verselemzéssel. Könyörgöm: ez a lány nem tudta nyelvi értelemben kezelni azt a helyzetet, hogy nem rá néznek éppen, vagy nem kérdeztek tőle valamit, vagy nem ő következik a sorban, vagy nem egy géppel áll szemben.