Ma szabályszerűen csapdába csaltak – ráadásul méltatlanul egyszerű módszerrel. Három kanyarra voltam otthonról a bringázásból hazafelé, amikor egy ház állványzata alatt akartam áttekerni. (Az utat kerülöm azon a szakaszon, mert nem férnek el mellettem az autósok, de csak egy részüknek van annyi esze, hogy ezt belássa). De egy anyuka épp a szűk bejárót választotta, hogy ott nézegessék a gyerek rollerét.

Állva egyensúlyoztam egy kicsit, míg körbenéztem, de se a járda fennmaradó része, se az út felé sem mehettem: szalaggal voltak lezárva. Leszálltam hát. Az anyuka ekkor nézett fel először, majd közvetlen környezetét is szemügyre vette. – Ó, épp itt akart átjönni? – kérdezte ártatlanul, és felállt a guggolásból. Aztán úgy tett, mint aki kijön az állvány alól. De nem. Csak kifelé mozdult, míg én elindultam befelé tolva a bringát. Alig fértünk el egymás mellett.

– Megpróbáltuk feljebb állítani a kormányt, de nem megy – tette hozzá amolyan magyarázatként, hogy miért álltak az útban. Nem örültem neki, hogy ezt mondja, különösen, hogy ilyen kesergő hangon. Ilyenkor segíteni kell. És ahogy a falnak támasztottam a biciklit, már jött is a kérés, hogy nem tudnám-e megnézni.

Sikerült feljebb állítanom, mivel ők nem próbálták meg forgatni a kormányt a foglalatban, én meg igen. (Ha ennél fogósabb lett volna a dolog, a legnagyobb sajnálkozás mellett ott kellett volna hagynom őket). Megköszönték, én azt mondtam, hogy igazán nincs mit, és lenyaltam a számról a menetszél megszűnte miatt ömlő verítéket, nyeregbe pattantam, és a szitáló hátsóra pillantva konstatáltam, hogy lassú defektem van.