Még a múlt héten rendeltem egy komódot. Húsz ezer előleget kellett volna letennem, de nálam csak egy ötezres volt. Az eladó nagyon csalódott volt. Általam ismeretlen célú és mélységű számításokat végzett a számológépén, rendre szemmel láthatóan kiábrándító eredménnyel. – Húsz ezret szoktunk kérni – mondta. – Értem, de nálam csak ennyi van. Azt gondolom, ez is kifejezi a szándékom komolyságát.
Ekkor furcsa mosoly jelent meg az eladó arcán. Inkább csak a szeme mosolygott, a szája mintha titkolta volna az egészet, ha csak rajta múlik, de azért a szeglete majdnem megiramodott felfelé. – Nézze uram – kezdte egy sóhajtással –, én elfogadom, hogy a maga szándékai komolyak, de egy dolgot mondok magának. – A magánakot megnyomta, élesen, hangosan préselte ki tüdejéből. Egy másik eladó jött elő a raktárból, de épp csak az ajtófélfáig, ott támasztotta meg magát, és figyelt.
Az eladó a szeme sarkából nyugtázta a jelenlétét, és folytatta. – Egy dolgot mondok magának. Én felírom erre a cédulára, hogy maga már fizetett ötezret (az ötezret úgy mondta, mint aki egy régi, kellemetlen emléket idéz fel), de ha ezt nem tudja bemutatni pénteken, amikor jön a komódért, akkor… - És itt meg kellett állnia, mert nem csak a szája szeglete indult meg felfelé, hanem a szavak helyére is gurgulázó nevetés akart tolulni, úgyhogy meg kellett keményítenie magát, pár mélyet kellett lélegeznie, aztán egy valójában rövid, de számomra perceknek tűnő időt mintha álmodozással töltött volna, de végül folytatni tudta. – Szóval ha nem tudja bemutatni, akkor azt úgy vesszük, mintha maga egy árva garast se fizetett volna. És szépen kifizeti a teljes összeget. – Széttárta a karját, hogy ő végzett a mondandójával, most már mindent tudok, nekem kell döntenem egyedül. Az ajtófélfánál álló ember kérdőn nézett rám, mintha azt tudakolná, hogy megértettem-e, amit kollégája az imént mondott, és felfogtam-e a jelentőségét.
Ötezer forint a komód teljes árához képest nem jelentős összeg, mégis úgy éreztem, hogy rettenetes súlya van annak, amit most mérlegelnem kell. De aztán eszembe jutott, hogy ez az egész helyzet végül is teljesen szokványos és természetes. Akkor meg mi van velem? – Rendben, mondtam, és letettem az ötezrest a pultra. Az eladó megírta a kis cédulát. A kicsit szó szerint értem. A keskenyebbik fajta pénztárgép papír volt, és az egyetlen rajta szereplő tétel miatt rövid is. Alig fért oda az eladó kézírása, hogy „ötezer” és „komód elől.”. Rátette a kezét az ötezresre, maga felé húzta, majd a fény felé tartotta, hosszasan vizsgálgatta, és csak úgy tette be a pénztárba. Amikor mindezzel megvolt, csak akkor adta oda a cédulát.
Én zsebre tettem, és elköszöntem. Az eladó még utánam szólt. – Aztán vigyázzon arra a cédulára! – Persze, mondtam, és megint azt a furcsa súlyt érezve a vállamon a pincehelyiségből kivezető lépcső felé indultam. – Várjon! – szólt utánam az eladó – pont most mondtam magának, hogy vigyázzon. – És a kezembe nyomta a cédulát, amit épp az előbb magam tettem zsebre. Meg se köszöntem, csak kiléptem az ajtón a friss levegőre, és gyorsan becsuktam magam mögött. Az ujjaim között szorítottam a cédulát, és a szememmel már egy biztonságos helyet kerestem, ahol rendesen el tudom tenni, ahol biztonságba tudom helyezni. Az ajtó üvegén keresztül még láttam, ahogy a másik férfi előjön az ajtófélfa mellől, váltanak pár szót azzal a gyanús mosolyukkal, és nagy bólogatva, mint akik valami sikert értek el, kezet fognak.
Úgy döntöttem, hogy egyelőre nem teszem el a cédulát, hanem a kezemben tartom, összepréselem az ujjaim között, ahol bárhányszor rá tudok nézni, meg tudok győződni róla, hogy még megvan.
A következő napjaim azzal teltek, hogy a cédulát őriztem, hogy próbáltam jobb helyet találni neki. Járt az ingem, és a kabátom zsebében, a pénztárcámban, a fiókomban, és még ezer helyen, de akárhol kicsit jobban megnéztem, végiggondoltam, hogy mi minden történhet vele, be kellett, hogy lássam, nem elég biztonságos. A környezetemben lévőknek hiába mondanám, hogy legyenek szívesek ők is figyelni egy kicsit, mert vagy meg se értenék, vagy éppen ezért kezdenék el olyan fajta tréfákon törni a fejüket, amit én most, ebben a helyzetben, ilyen tét mellett nem engedhetek meg. Szerdától újra az ujjaim között volt a cédula, és nem eresztettem többé.
Pénteken, amikor dobogó szívvel újra lementem azon a pár lépcsőfokon, szerencsére nem állt előttem senki. Úgy tettem az asztalra a cédulát, mint aki évszázados kötelességének súlyát adja át. Csak ezután köszöntem. Az eladó visszaköszönt, és ahogy rám nézett, tudtam, hogy nem emlékszik rám. A másik ezúttal mellette állt. – Jöttem a komódért – mondtam –, amit hétfőn rendeltem meg. Itt a cédula a foglalóról. Megőriztem. – tettem hozzá, de rögtön kínosan is éreztem magam tőle, mert a magam számára is meglepő, gyermeki örömmel mondtam ezt, mint aki azt akarja, hogy a tanárnője megdicsérje korát meghazudtoló teljesítményéért.
Az eladó felvonta a bal szemöldökét, és a kezébe vette a kis papírost. Aztán felvonta a jobb szemöldökét is, majd résnyire húzta mindkét szemét, úgy vizsgálta a papírt, de mintha nem értette volna, mit lát. Rám nézett kérdőn. – Mennyit fizetett? Mert ezen a papíron őszintén szólva… – mondta elhalkulva, és elém tolta a kis cédulát. Heves mozdulattal kaptam a kezembe, hogy ötezer, de ekkor, ahogy magam előtt tartottam az öt napig az ujjaim közt szorongatott kis papírt, megláttam, hogy az egész egy koszos, kékes-szürkés sajtcédula betűk és számok elkent roncsaival. – Ötezret fizettem, és maguk azt mondták, hogy… – kiáltottam, de az eladó közbevágott. – Hogy őrizze meg a papírt, ami ezt bizonyítja. Erre maga idehoz egy valamilyen papírt.
Sértődötten, mint aki megmondta, hogy megint ez lesz, a társa elé tolta a számlát, és el is fordította a fejét, mint akinek elege van, nem akar ebben dönteni. Aztán mégiscsak rá nézett, és a szeméből ekkorra már nem sértett közönyt, hanem intenzív kíváncsiságot, sőt, feszült várakozást olvastam ki. A másik vizsgálgatta egy kicsit a papírt, ő is résnyire zárta szemhéjait, hogy élesebben lásson, majd hirtelen eltolta magától a papírt, társa szemébe nézett, és nemet intett a fejével.
Éreztem, ahogy kifut a vér a fejemből, és a hideg leereszkedik egészen a lábujjaimig. Egy pillanatig meg sem tudtam szólalni. Közben – legnagyobb meglepetésemre – azt láttam, hogy az eladó szinte dühös lett a csalódottságtól, elfordult nemet intő társától, mint egy duzzogó gyerek. A másik, a fiókba tette a cédulát, és felém fordult. – Akkor még ötvenötezret kérek. – Boldogan vettem elő a pénzt és szinte fellöktem a pult mögött álló férfit, olyan rohamszerűen tukmáltam rá a bankókat. Amaz eltette a pénzt, adott egy új számlát az ötvenötezerről, aztán hátra hívott, és együtt kihoztuk, és felvittük a komódot a lépcsőn, még a kocsiba is segített berakni.
Eltúlzott hálálkodással köszöntem meg neki a sok segítséget, ő pedig kedvesen hárított el azzal, hogy semmiség az egész, használjam boldogan az új bútordarabomat. Azzal visszament a boltba, én pedig állva maradtam, és azon gondolkodtam, egyáltalán mi történt itt velem. Miért voltak az eladók ilyen furcsák? Pláne miért viselkedtem én ilyen furcsán? Hiszen csak egy komódot vettem.
Ahogy így álltam egy helyben, szememmel bambán követtem a férfit, aki először az ajtófélfánál állt, aztán nemet intett a fejével, végül mégis ő segített. A férfi lement a lépcsőkön, és megállt a kollégája előtt. Amennyire kintről láthattam, nem szólt egy szót sem, csak a tenyerét tartotta felé. A másik gyűlöletes pillantást vetett rá, sebbel-lobbal elővett egy ötezrest a zsebéből, belecsapta a másik kezébe, aztán dacosan karba fonta a kezeit maga előtt, és kifelé fordult az utca felé. El is kaptam a pillantását, láttam, hogy a haragja nekem is szól. Beültem gyorsan a kocsiba és elhajtottam.
