Az utóbbi hetekben két könyvet is félbehagytam. Mindegyik több volt (lett volna), mint 500 oldalas, és mindegyikbe nagyjából 200 oldalig rágtam be magam. Azt gondolom, ez több volt tőlem, mint korrekt.
Az egyik Az iskola a határon volt. Arra számítottam, hogy a külvilágtól elzárt, katonai kollégiumi környezetben torját üli az elidegenedettség, a főhős valamifajta tusára kényszerül, vagy vissza kell, hogy vonuljon elméje kétségbeesetten őrzött belső régióiba. Fájdalmat, megaláztatást, életre szóló, vöröslő lelki hegeket vártam. De hiába. A történet végtelen lassúsággal nem tart semerre, ha bármi mellbevágót akarok elképzelni vagy megélni, saját fantáziámhoz kell folyamodnom. Külön elkeserített az Ottlik által használt szleng. Amikor a Zabhegyezőt olvastam, valahogy hitelesnek tűnt a szintén elavult, ma már megmosolyogni való vagány duma, de itt nem tudtam elhessegetni az érzést, hogy ennek a regények az argója már születése pillanatában is szánalmas volt.
A másik A 22-es csapdája. Nem mondom, többször is elmosolyodtam, meg bólintottam, hogy ilyen bürokratikus abszurdot én is láttam már, meg hálás voltam azokért a mondatokért is, amiknek az utolsó szava kifordítja magából az összes előzőt, de egyrészt Rejtő Jenő meg Douglas Adams ezt hetvenszer jobban csinálta, másrészt az ilyen jópofáskodás szerintem csak egy kocsmában áll meg a maga lábán – nagyjából negyven percig. Arra még azt mondanám, jó fej ez a Heller – feltéve, hogy nem mindig ilyen. De Heller mindig, mindvégig ilyen, úgyhogy a kétszázadik oldal táján úgy voltam vele, hogy ha most már tényleg elkezdődik valami, én akkor se fogom megtudni soha már.
