Vasárnap reggel biciklizni mentem, úgyhogy ébresztőre állítottam a rádiót. A Vasárnapi Újságra ébredtem. Egy idős úr a csengőfrászról magyarázott azoknak a fiataloknak, akik koruknál fogva és / vagy mert kurvára nem érdekli őket, nem tudják, hogy mi az. 

Hogy a korszakról (amelyben halálra váltak az emberek, ha hajnalban megszólalt a csengő, mert tudták, hogy az ÁVH jött valamelyikükért) plasztikus képet fessen, elmondott egy kis történetet az ötvenes évekből. 

Egy anyuka lekiabált a lakótelep házai közt játszó gyerekének, hogy vegyen a családnak jegyeket az esti mozira, majd hozzátette, hogy ha szovjet filmet adnak, akkor nem kell. Ezt hallotta valamelyik szomszéd, és anyut egy-két órán belül elvitték. Amikor apu hazaérkezett, látta ám, hogy anyu nincs sehol. Elkezdett telefonálgatni. Felhívta az anyósát, meg még valami rokont, hogy nincs-e náluk, de egyikük sem hallott felőle. Másnap reggel egy levél volt a postaládában, amiben a rendőrség tudatta, hogy a feleség az őrsön szívroham(?) következtében meghalt. Erre apu fogta a fegyverét, és magát biztosan fejbe lőtte, de arra már sajnos nem emlékszem biztosan, hogy maga elé vett-e még valakit. 

Ha beleélem magam egy tizennégy éves gyerek helyzetébe (és eltekintek attól, hogy mi az istent csinálok a Kossuth Rádió előtt vasárnap reggel), akkor át tudom érezni a borzongást, hogy az ember milyen szélsőségesen kiszolgáltatott volt annak idején, hogy másztak bele az életébe a szó szoros értelmében, hogy amiről Orwell írt, az igen hamar valósággá vált. 

Csak hát nem tizennégy éves vagyok, és még félálomban is felszaladt a szemöldököm. Kétszer. 

Először akkor, amikor a hazaérkező apa telefonálgatni kezdett. Unásig ismert tény, hogy az ember nem kezdett telefonálgatni az ötvenes években, mert nem volt telefonja. Ennek az embernek volt? Meg volt az anyósának is? Meg a másik rokonnak is? Kik voltak ezek, hogy beletartoztak a lakosság szerencsés 1%-ába? Ha mégis volt telefonjuk, akkor igen közel kellett, hogy álljanak a hatalomhoz. Ebben az esetben viszont a történet árnyaltabb kell, hogy legyen, kicsit másról kell, hogy szóljon. 

Másodszor akkor csóváltam meg a fejem, amikor az apa elővette a fegyverét. Volt fegyvere? Ez általános volt akkor, amikor csengőfrászos időket éltek, bejöhetett az ÁVH, körbenézhetett, megtalálhatta a fegyvert, és akkor aztán tényleg helló? 

Maradjunk annyiban, hogy én ezt a történetet így, ebben a formában nem hiszem el. De el tudom képzelni, hogy aki csak ettől az úrtól hall erről a korszakról, az elhiszi. Aztán valamikor később, egyszer csak a fülébe jut például, hogy apu halálbiztos, hogy nem kezdett el telefonálgatni, mert az egész lakótelepen nem volt telefon. (Apropó lakótelep. Mikor épültek az elsők?). Aztán ez a valaki talán azt fogja gondolni, hogy valami nem stimmel ezzel a történettel, és elteszi oda, ahová a kamu sztorikat szokás. 

Ha abból a jóindulatú feltételezésből indulok ki, hogy az idős szakértő jót akar, és nem szeretné, hogy az ötvenes évek fojtó világa feledésbe merüljön, hogy aztán ne adj’ isten még egyszer diktatúra törjön a jóravaló emberek millióira, akkor sajnos azt kell, hogy mondjam, baromi szarul csinálja. 

Ha megkérdeznének, én azt tanácsolnám, hogy próbálja ki például az igazságot. Az ötvenes évek, benne a csengőfrásszal, minden kisstílű kocsmai nagyotmondós hozzáköltés nélkül is elég embertelen, elég sokkoló, elég elkeserítő ahhoz, hogy magáért beszéljen. Az ügynek, amit ez az ember szolgálni hisz, mindennél jobban árt az általa küldetéstudatból(?) előadott hazugság. 

Úgyhogy ha legközelebb tizennégy éveseket lát / hall beleszarni, hogy mi volt az ötvenes években, menjen le alfába, és emlékezzen, hogy ő maga mit tett azért, hogy ez így legyen.