Úgy látom, minden nagyobb kulturális (és hozzá tartozó földrajzi) egységnek megvan a maga irodalmi stílusa. A kelet-közép európai sajátságokat nem is akarom részletezni a csehektől kezdve, rajtunk keresztül az oroszokig, meg azt sem, hogy a nyugat-európai irodalom is családias, kézenfekvő a számunkra.

A dél-amerikai, az valami egészen más. Fülledtebb, cirkalmasabb, hevesebb. Egy dél-amerikai történetnek valahogy más az íve, a kifutása is. Az ember – innen, Európából – nem erre számít.

Aztán ott vannak az amerikaiak. Náluk meg épp az tűnt fel, hogy nem cirkalmazzák. Ezek keresik az egyszerű embereket, a poros, köznapi helyzeteket, beleadják egy suttyó szájába, egy tudatlan körülményeibe a mondanivalót. De ha az olvasó nem menthetetlenül sznob, nem bűnösen felületes, akkor ugyanaz a mélység markolja meg, mint az európai és dél-amerikai irodalom esetében. Nekem ez most nagyon megtetszett. Bátor, hiteles dolog úgy letenni az asztalra egy adag gyöngyöt, hogy barna papírzacskóba van csomagolva. Aki belenéz, látni fogja.

(Ken Kesey) 

Eddig gondoltam végig az egészet, amikor beugrottak a japánok. Hogy a fentiek mind Európából bújtak ki így vagy úgy, ekkor vagy akkor. Ezért értjük őket. A hangsúly-eltolódások pedig azért vannak, mert ezek persze külön világok a maguk módján, ha a dolgok tövéig letapogatva közös gyökerekbe (Európába) is markol az ember.

Szóval, ami a japánokat illeti, még csak a Dobozembert olvastam Abe Kóbótól, meg pár japán filmet láttam, de ezekben nem hangsúlyeltolódások vannak, hanem a befogadhatóság határát feszegető, alapvető, paradigma szintű kulturális különbségek, amiknek érzem a létezését, de megragadni nem tudom őket. Lehet benyomásom, de a japánokkal közös alapokon nyugvó megértésben butaság lenne bízni.

Mi történik Kínában? Dél-Koreában? Ugye van közös gyökérzet Japánnal? Miről és hogyan írnak az arabok? Ezeket ki kéne deríteni. Addig maradjon a cím, amit korábban olyan jól kigondoltam.