Járt ide ez a srác korábban is. Mindig öltönyben jött, céges autó a segge alatt, céges mobil a fülén. Lenézett mindenkit, nem nagyon érdekelte, hogy vagy-e a gépnél, ha meg konkrétan nem fért hozzá tőled, rögtön szólt, hogy húzz bele, mert ő is oda vár. Páran be is dőltek neki, aztán olyan rajongói lettek, vagy mi a tököm. Ott jártak a nyomában, és hallgatták a nagypályás szövegét. Olyan kakaskirály típus volt. Kereste a szemkontaktust, mintha mindenkivel el akarná dönteni, hogy ki a faszább csávó. Még a feje is mindig hátra volt hajtva valahogy, bele lehetett látni az orrába. Volt egy haverja, azzal jöttek mindig edzésre. Na, az meg teljesen normális volt. Nem is értem, mit akartak egymástól.

Aztán ez a csávó egyszer csak nem jött többet. Illetve nem láttuk vagy egy évig. Nem mintha hiányzott volna. Hanem amikor megjött újra, és alig ismertünk rá, akkor hallottam, hogy mi történt vele. Ment a céges kocsival a Balatonra, aztán egy amúgy semmi különös kanyarban érintő irányba kiszállt az árokba. Nem borult fel, hanem csak csúszott egy jókorát. Kurvaistenezett egy kicsit, hogy akad a hétvégi programja, aztán kiszállt megnézni, hogy mi is van a verdával.

És akkor bazmeg hátba vágta egy nyerges vontató! Ugyanott csúszott ki, ugyanúgy. Gondolom, hogy kellett, hogy legyen valami abban a kanyarban, mert ez már több pechnél. Szóval telibe kapta az a bazinagy Scania. És nem hiszed el, de nem halt meg. Persze mindene szanaszét tört, csak kábé a gerince nem. Mák. Viszont rendesen kómába esett asszem három hétre.

És bazmeg onnan is fölkelt. A csávó túlélt egy kamion gázolást, aztán fölállt a kómából! Azaz nem egészen állt fel. Mert hogy azért kihúzott ezzel az egésszel egy olyan lépjen a startmezőre kártyát. Épphogy nem bénult meg, mert mindenét tudta mozgatni egy kicsit, vagy legalábbis az orvosok látták, hogy az idegek elérnek mindenhova. Viszont konkrétan mozogni, meg beszélni, azt nem tudott.

Hanem újra kellett tanulnia mindent. És nekiállt bazmeg. Onnan, hogy akkor most ökölbe szorítom a kezem, meg elfordítom a fejem. Ilyenek. Na, és amikor már úgy-ahogy tudott járni, akkor újra lejött a terembe. Néma csönd, tudod. Aztán, hogy te, ez nem az a csávó, amelyik nagypályást játszott korábban? Mi a fasz van már vele?

Alig állt a lábán, az a haverja segítette le a lépcsőn, a rajongók persze sehol. Úgy járt, mint egy robot, amelyiknek merül az akkumulátora. Valahogy lendítette a tagjait, és nem volt két egyforma lépése, csak éppen hogy sikerültek valahogy. A hangja halk lett, és olyan színtelen. Fakó, ez a jó szó. Semmi hangszín, semmi hangsúly, nemhogy dallam. És lassú volt a beszéde, istentelenül lassú. A magánhangzókon még átlendült, de a mássalhangzókat úgy mondta ki, mint akinek közben ötven százalékot csökken az életereje.

Na de várjál, mert ez a csávó, aki alig tudott járni, ez edzeni jött le bazmeg! Ott reszketett mondjuk a hátgépnél, imbolygatta a kezeit a rúd körül, míg el nem kapta hirtelen, mert ugye semmi finom mozgása nem volt, és akkor csak úgy, súly nélkül elkezdett nyak mögé húzni. Kilátszott a karja a póló alól. Semmi. Mint egy óvodásé. A bőre is olyan volt, mint aki tegnap született. Markolta azt a rudat reszketve, és látszott, hogy majd beszarik, olyan nehéz. Az arcán nem láttál semmit, csak hogy összeszorítja a fogait, meg hogy potyognak bazmeg a könnyei. Potyognak? Folynak. Patakba. Hát bazmeg én is sírtam, neked megmondom. De csak neked, hallod? Nem elpofázni!

És a csávó lejött minden nap, és edzett. Újra kezdte a nulláról, és mostanra egész visszanyerte az eredeti formáját. Már ami az izmokat illeti. Mert a járásából, a sima arcáról, meg a hangjából most is kiabál, hogy valami kurvára nem frankó. De önállóan elmozog.

Oda is mentem hozzá, mert már nem bírtam tovább, és megmondtam neki, hogy utáltalak bazmeg, mert gizda voltál, de most nagyot nőttél a szememben, ez valami, amit te csinálsz, ez kőkemény dolog, és büszke lehetsz magadra bazmeg!

És igazából csak ekkor vettem észre, hogy ennek a csávónak lehet, hogy mindene meghalt egy kicsit, de a szemében lehet látni, hogy mi van belül. Nem látod ugye a mozgásából, nem hallod a hangjából, nem olvasod le az arcáról, de a szeme, az él. Kitalálod, mi van benne. Benne van az alázat, amit csak az érez, aki majdnem mindent elvesztett, aki megélte bazmeg, hogy hiába vagy az origóba, secperc mész a levesbe, és nem tehetsz semmit. Korábban kurvára büszkén, peckesen tudott nézni, máshogy nem is, de most semmi ilyesmit nem látni a szemében. Pedig most lenne mire nagypofájúnak lenni. De szerintem ő már jobban vágja, hogy mire mit lehet.