Pontosan emlékszem minden pillanatára annak az estének, amikor elindultam lefelé a lejtőn. Néma csendben ettünk. Csak a kanalak koccanását lehetett hallani. Apám csalódott és dühös volt. Százig számolt, hogy meg ne bánja, amit mondani fog. Anyám végtelenül szomorúan, üveges szemekkel nézett maga elé, és csak a leves felszínét simogatta a kanalával. Nem bírt enni egy falatot sem. Nagyanyám a könnyeivel küszködött, időnként szaggatottan, a sírás határán kapott levegő után, és kilégzéskor alig hallható, elnyújtott jajt sóhajtott. Hálát adott az Úrnak, hogy nagyapám nem érte meg, hogy ilyen mélyre süllyedünk a szégyenben. A nővérem félt. Nem tudta elképzelni, mert soha még csak gondolni sem mert rá, hogy mi lesz azután, ha egyszer megtörténik a baj. Nekem pedig bűntudatom volt, és elvesztettem a hitemet. Tudtam, hogy ha már egyszer négyest kaptam, a tragédia bármikor megismétlődhet.
