Azt hiszem, elkezdem komolyabban figyelni a tudattalan grimaszolásokat. Korábban az a tévériporter volt a kedvencem, aki miután feltette kérdését, hétrét ráncolta a homlokát, résnyire húzta a szemeit, és úgy villantotta ki a fogait, mint akinek fizikai fájdalmat okoz minden másodperc, amíg a válasz el nem hangzik.

Tegnap láttam egy hölgyet, aki ha válaszra várt, ha koncentrált, illetve ha e kettő hiányában azon gondolkodott, hogy mit csináljon, alsó állkapcsát lenyűgöző, csak éveken át tartó gyakorlással elérhető mértékben előretolta. Az így feltáruló résen keresztül láthatóvá vált, ahogy a mozdulatot azzal egészíti ki, hogy nyelvét sonkatekercsként csévéli vissza. Az eredmény a világ legbaljósabb ostobaarca, és ezen az intellektus látszatát kelteni hivatott szemüveg sem enyhített.

Egyébként ahhoz, hogy ostobának látsszon az ember, nem kell sok. Van a környékemen valaki, aki a monitorra meredve a résnyinél számottevően jobban tátja el a száját, ajkain vékony, de állandó nyál-, szemein egyenletes könnyfilm csillog – mivel a szervezet a száj becsukására vagy pislogásra hiába várna.