Osztálytársunk, Lui annyira szürke, egérszerű volt, annyira nem bocsátkozott semmiféle cselekvésbe, annyira meghúzta magát, végső soron annyira el akart tűnni a világ szeme elől, hogy mindenki őt vette észre elsőnek.
Drót, seszínű haja, kifejezéstelen, soha semmilyen érzelmet el nem áruló lárvaarca, halványkék erekkel behálózott sárgásszürke pergamenbőre volt. Csontjai törékenyek, háta görbe, karjai erőtlenek, ujjai nedvesek és véznák voltak. Soha nem nézett konkrétan valakire vagy valamire, csak kinézett a fejéből. Tekintete tompán pislákolt.
Csak akkor szólalt meg, ha az elkerülhetetlen volt. Hangja ilyenkor fakó, érzelemmentes, élettelen volt, kurta szavait ugyanakkor – minthogy nem volt gyakorlata a megszólalásban – kissé eltúlzott hangerővel engedte a külvilágba, hogy aztán pengeszáját megint szorosra zárja.
A megszólalást egyébként – az esetek döntő többségében – csak a felelések alkalmával érezte elkerülhetetlennek. Külön tragédia, hogy akkor meg tudásának kínzó hiánya ítélte némaságra. Így volt azon a földrajz órán is, amelyikre annyira élesen emlékszem.
A tanár eleinte ült a pulpitusa mögött, Lui pedig mellette állt ernyedten lógó karokkal, és szótlanul nézett a fal egy alacsony pontjára, vagy legalábbis arrafelé. Könnyű kérdéseket kapott, de nem tudott megfelelni rájuk. A tanár fészkelődni kezdett, a fejét csóválta. Lui csak állt némán, rezzenéstelen arccal. A tanár felállt, és körbe-körbe sétálva rátért a mentő kérdésekre, azokra, amiket mindenki tud. Lui röviden megköszörülte a torkát, mire mindenki visszatartotta a lélegzetét, de a krákogást nem követte kinyilatkoztatás, illetve Lui arcáról semmilyen szándékot, pontosabban egyáltalán semmit nem lehetett leolvasni.
A tanár nem tudta tovább leplezni idegességét. Luit a maga kudarcának is érezte. – Akkor mondj valamit! – szólt emelt hangon. – Bármit! Akármit, ami eszedbe jut! Hát nem emlékszel semmire? Nem!? – folytatta egyre hangosabban. De Luinak a szeme sem rebbent, az ajka sem moccant. – Akkor kérdezz! – ordította a tanár. – Kérdezz, hogy mit nem értesz! Mire vagy kíváncsi?! Az isten verjen meg, nem tudsz kérdezni se?! Meg fogsz bukni! Te nem csak meg fogsz bukni, hanem neked véged van! Mit akarsz így csinálni az életben?! Erre válaszolj! A kurva istenit, mondj már valamit! Vagy tudod mit? Ne mondj semmit, csak bólogass, vagy ingasd a fejed! Na?
Luin semmi változás nem látszott. A tanár már kipirult, arca eltorzult, homlokán verejték gyöngyözött, de Lui csak állt ott görbén, némán, sárgásszürkén. – Csinálj már valamit, te szerencsétlen! Baszd meg! Akármit, és megkapod a kettest! Na!! Semmi?! Esküszöm, te nem vagy normális! Hát nem veszed észre, hogy már sértegetlek? Miért nem reagálsz?! Néma vagy?! Nem tudod mozgatni az arcizmaidat?! Nem értelek. Nem félsz, hogy megbuksz? Hogy így nem élheted le az életedet? Nem vagy zavarban, hogy hülye vagy? Nem haragszol legalább, hogy kiabálok veled?
A tanár ekkor – mivel továbbra sem kapott választ vagy bármilyen reakciót – Lui fölé magasodott, megragadta a vállát, és két kidagadó érrel a nyakán, meg eggyel a homlokán, nyálat prüszkölve, közvetlen közelről az arcába ordított:
– A picsába! Vannak neked egyáltalán érzelmeid?!!
– Igen – felelte Lui kissé eltúlzott hangerővel, fakó géphangon és rezzenéstelen, itt-ott nyáltól csillanó arccal. Aztán újra összezárta vértelen ajkait.
