Gyerekkoromban nem voltam csokirajongó. Talán ’88-ban lehetett, hogy a Nyúl utcai éjjelnappaliban vettem magamnak egy Duplo csokit. Azt, amelyik kis krémmel töltött ostyás puklikból áll. Fizettem, kiléptem a boltból, és menet közben kezdtem kibontani a csomagolást.

A zebra közepén jártam, amikor beleharaptam. Lábaim ritmust vesztettek, szemeim kikerekedtek, arcom kipirult. Mintha fatörzs dőlt volna rám, úgy vágott hátba a felismerés: engem eddig hülyére vettek. A Boci, a Tibi, de még a Macskanyelv is mind gyártási melléktermék, élelmiszeripari hulladék, pakura, hazugság! A Duplo mennyeien finomnak tűnt ezek kontrasztjában.

A rendszerváltás után aztán egy csomó receptet megváltoztattak, illetve – ahogy az új tulajdonos fogalmazott – visszatértek az eredeti ízekhez. Ennek eredményeként ezek a csokik még szarabbak lettek. A Túró Rudi, ami úgy volt jó, ahogy volt, viszont szintén átalakult. Az is a kárára. Kiveszett belőle az a nedves fanyarság, ami olyan tökéletesen harmonizált az édes, csokival bevont túróval.

Mára talán csak egy állócsillaga maradt a magyar édességek szürke egének: a zacskós kakaó. Ez már ’81-ben is megalázó volt bármilyen instant vagy pláne főzött kakaóhoz képest, és engem mindig a fizikai fájdalom határáig hajszolt, amikor megpróbáltam elképzelni, hogy hogy lehet rajongani(!) ezért a folyadékért.