Csörög a telefon. Rossz érzésem van. Felveszem: indulnom kell. Máskor mindig elfelejtek valamit, most rögtön a kezemben van minden. Futok le a lépcsőn, ki az utcára, be a kocsiba. A zöldön kifordulok balra, és várom a következőt. Sárga. Padlógáz, hatezer, kettes, padlógáz, hatezer, hármas, padlógáz. Átértem. Épphogy. A Hondával sokkal gyorsabb szokott lenni. Sokkal. Ha kellett. Volna. Az ideális íveken, a lehetséges maximális tempóval megyek a házig. Van parkolóhely.

Felrohanok. A mentők még nem érkeztek meg. Huszonkét, vértől átázott zsebkendő. Apám a kanapén ül, a tüdejét ellepi a vér, nem kap levegőt. Megérkeznek a mentők. Anyám már összepakolta a táskát három hónappal ezelőtt. Aligha hagyott ki belőle bármit is. Nem szokott. Nekem az a dolgom, hogy egyetlen másodperc se múljon rajtunk. Hozom, nyitom, félrehúzom, amit kell.

Apám így, mintha egy szívószálon át tudna csak lélegezni, így is elmondja, hogy tumora van, hogy mióta, hogy mivel és hogyan kezelték. Az orvos meghallgatja. Egy ideig csak áll. Valami injekciót akar adni, de nem találja a vénát. Szerencsétlenkedik egy darabig, úgy tűnik, mint aki nem tudja, mitévő legyen. Hát ez sajnos nem sikerült – mondja. Apámat kiviszik a mentőbe.

Én nyitom a szobaajtót, félrehúzom a bejárati ajtó elől a hőszigetelő függönyt, villanyokat oltok, összeszedek még valamit, aztán zárok, és utánuk hajtok a kórházba. Ismerem már a járást. Apámnak elfogyott az ereje, de még tartja magát. Megröntgenezik. Már oda kell szíjazni. Mi is bemegyünk, de az orvos ránk förmed, hogy semmi dolgunk itt. Aztán észbe kap, és ember módjára megkér minket, hogy kint várjunk. Nem szabad feldühödni.

Apámat egy kétágyas szobába fektetik. Szinte semmi levegő nem fér el a vér mellett a tüdejében, az agya utasítja a testét, hogy szaporán kapkodjon oxigén után, de ő képes valamennyire felülbírálni, nem esik pánikba, nem adja meg magát a rettegésnek, keményen tartja magát. Ahogy mindig.

Végre kap egy injekciót, ami csökkenti a fájdalmait. Légzése egyenletessé válik. Megnyugszik. Becsukja a szemét, és lassan lélegzik. Az orvos beszélt vele. Azt mondta – ahogy korábban is –, hogy mindenről nyíltan beszélhetnek velünk. Ő az orvos nélkül is tudja, hogy órák vannak hátra csak. Én is értem a szavakat, de nem fogom fel őket. Megérkeznek a nővéremék. Százhúsz kilométerről.

Mi is bemegyünk, és mellette vagyunk. Tízpercenként ránéznek. A keze hideg. Aztán megállapítják a halál beálltát. A főnővér türelmetlenül kérdezi, hogy meddig akarunk még maradni. De ő is észbe kap, megérti, hogy mit kérdezett. Elhatározom, hogy nem dühödök meg rá.

Vége. Nincs mit többet tenni. Nincs mit jól vagy gyorsan csinálni. Tele van a fejem történésekkel, de történet nincs sehol. Hazamegyünk. Megérkezik a bátyám. Kétszáznegyven kilométerről. Nem sokat beszélünk. Még órákkal később is, otthon is várom, hogy eljusson az agyamig, hogy mi történt.