Annak idején idealista voltam. Egy kedves álmodozó. A szüleim arra neveltek, hogy mindig – akkor is, ha ezzel ártok magamnak – helyesen cselekedjek, higgyem el, amit a szívem mond, és tudni fogom, mi jó és mi rossz, mivel használok, és mivel ártok. Megfogadtam a tanácsukat, és elmondhatom, hogy boldog, gondtalan gyerekkorom volt.
Szívesen és jól tanultam, soha nem puskáztam, de segítettem az osztálytársaimnak, nem voltam irigy a tudásomra, szeretettel osztottam belőle, és boldoggá tett, ha az én segítségemmel értek el – olykor az enyémnél is szebb – eredményeket. Mindenki azt jósolta, hogy sokra fogom vinni.
Amikor dolgozni kezdtem, látszólag nem változott semmi. Az ügyfeleim elégedettek voltak velem, tisztességes nyereségem volt, és a környezetem, az ismerőseim is megbecsültek. De valami mégis megváltozott. Annak ellenére, hogy mindig a legjobb, a számukra leghasznosabb megoldásokat kínáltam a megrendelőimnek, és okkal hittem benne, hogy valódi értéket teremtek, a jóslat, miszerint egyszer sokra viszem, csak nem látszott beigazolódni.
Egyre keményebben dolgoztam, egyre szerényebb haszonnal. Ahogy a jóslat által festett kép színei halványodtak, úgy nőtt bennem az elégedetlenség, és az az egyre élesebb körvonalú érzés, hogy kimaradok valamiből, hogy megfosztanak attól, amit nekem ígértek, ami jár nekem. Baleknak éreztem magam. Az évek alatt elvesztett tenderek, és megrendelések, a sikeres svihákok keserű látványa után már nem tudtam többé nem észrevenni, hogy a becsület nem hálálja meg magát, a becstelenség, a korrupció, a nyomásgyakorlás, és a hazugság ellenben azonnal fizetnek.
Sokáig nem akartam látni, hogy a világ nem olyan, mint amilyet a szüleim nekem álmodtak, mint amilyet én álmodtam magamnak. Többször a határán voltam, hogy levonom a következtetést, de mielőtt ítéletté, többé már letagadhatatlan ténnyé formálódhatott volna, elűztem a baljós gondolatot. Minden ilyen alkalom nagyon felzaklatott. Gyávának éreztem magam, és növekedni kezdett bennem a gyűlölet. Az elkeseredettségem egyre csak fokozódott, és éreztem, hogy nincs már messze az idő, amikor a gyűlölet már nem fog elférni bennem, amikor már ki kell engednem.
Rettegtem ettől a pillanattól, mert tudtam, hogy az, akit magamnak ismerek, nem lesz többé, hanem feltartóztathatatlanul jön helyette valaki, aki… aki addigra már bennem is volt. Talán ott volt mindig is. Ez a valaki hidegen számít, és eltiporja a gyengébbet. Ha mégsem a világ ilyen, akkor nem tudom, hogy ez a valaki miből táplálkozik. De hogy lelketlen ragadozó lesz, azt egészen biztosan tudtam.
A dolog egyszerűbben történt meg, mint ahogy számítottam rá. Nem volt benne semmi patetikus, vagy tragikus. Egy vasárnap reggel felkeltem, és tudtam, hogy ez új életem első napja. Tetterőt, éleslátást, ravaszságot és kíméletlenséget fedeztem fel magamban úgy, mintha csak az új lényemről szóló használati útmutatóban olvastam volna. Vasárnap éppen nem volt mire fordítanom új tulajdonságaimat, de tudtam, hittem, hogy velem vannak. Elmentem sétálni, megnéztem magamnak az új világomat, és alig vártam, hogy másnap munkához láthassak.
Továbbra is lelkiismeretesen dolgoztam, az ügyfeleim fejével gondolkodtam, ahogy megszokták tőlem. De elkezdtem figyelni mindenre, ami fölött addig szemérmesen elsiklottam. Mindenkiről kiderítettem valamit. Tudtam, hogy mi történik körülöttem és a szektorban, ki kivel van, ki kinek a kapcsolata, és mik a módszereik. Tudtam, hogy kezdő vagyok még, ezért nagyon sok időt töltöttem megfigyeléssel, és – mások hibáiból okulva – felállítottam a saját szabályaimat.
Pontosan kell tudni, hogy mit akarok, és pontosan azt kell elérni; nem többet, nem kevesebbet, nem mást, vagy akár csak valami hasonlót. Nem szabad mohónak lenni. Nem szabad türelmetlennek lenni. Minden részletet ki kell tervelni alaposan, számba kell venni minden alapfeltételt, és ha csak egy is hiányzik, nem szabad belevágni. Senkinek nem szabad beszélni róla. A becstelenséget nem szabad életformaként űzni, nem szabad hagyni, hogy eluralkodjon rajtam, hanem úgy kell használnom, mint egy szerszámot: ha szükség van rá, elő kell vennem, dolgoztatnom kell, aztán vissza kell tennem a helyére, hogy amikor legközelebb szükségem lesz rá, fényes, makulátlan legyen.
Rövidesen – egy minisztériumi pályázat képében – eljött az alkalom, ami minden feltételnek megfelelt. A bizottság elnökét a lépcsőházban vártam, amikor kijött a prostitól, akihez minden kedden járt. Nagyon röviden, tényszerűen, de minden támadó metakommunikáció nélkül elmondtam neki, hogy én akarom megnyerni a pályázatot. Ha ez nem sikerül, vége a karrierének. Csak annyit kértem még, hogy a többiek ajánlatát hadd ismerjem meg. Cserébe vállaltam, hogy valóban az én ajánlatom lesz a legkedvezőbb, és a munkát is a legjobb tudásom szerint fogom elvégezni.
Nyertem. Ahogy az várható volt, az eredetileg nyertesnek szánt cég vizsgálatot indíttatott ellenem, és a sajtó is nagy érdeklődéssel fordult felém. A szükséges egyeztetések után az ajánlatot és a szerződést nyilvánosságra hoztam. Nem találtak rajta fogást. Az engem korrupcióval vádoló cég egyedül maradt azokkal a megszólalókkal szemben, akik egytől egyig úgy nyilatkoztak, hogy engem minden körülmények között korrekt, becsületes embernek ismertek meg. A botrány elcsendesedett, én pedig azt nyilatkoztam, hogy mindent összevetve örülök a vizsgálatnak, és köszönöm a sajtó közreműködését, mert ez a biztosítéka annak, hogy az ország egészségesen fejlődjön.
Pár hét múlva, amikor a konkrét ügy elült, de még benne volt a fejekben, hogy egy emberről kiderült, hogy talpig becsületes, gondoskodtam róla, hogy a többiek ajánlatai is eljussanak az újságokhoz. A szemérmetlenül alacsony szakmai színvonalú, és arcátlanul túlárazott ajánlatok elvégezték a munka maradék részét.
De nem álltam meg itt. A szerződésben vállaltakat maximálisan betartottam, és olyan munkát tettem le az asztalra, amire ma is büszke vagyok. Ezután kezdeményeztem a minisztériumnál és pár vezető gazdasági folyóiratnál és napilapnál, hogy csináljunk rendszert abból, hogy az állami megrendelések sorsát azok minden fázisában követjük, beleértve az elvégzett munkát is. A dologból persze – ahogy arra számítottam is – a kormány ódzkodása miatt nem lett általános gyakorlat, de az én esetemre mégis alkalmazhatónak találták.
Visszavonhatatlanul beégett a köztudatba, hogy feddhetetlen vagyok. Interjúk százai készültek velem, egy sor korrupció-ellenes mozgalom ihletőjévé váltam, meghívtak az egyetemre gazdasági etikát oktatni, stb.
A nagy hírverés önmagában is jó reklám volt, az üzlet határozottan fellendült. Mivel a figyelem középpontjába kerültem, várnom kellett, amíg minden egyes körülmény és feltétel megfelelően áll együtt ahhoz, hogy újra használhassam makulátlanul fényes eszközömet.
De ez csak az érem egyik oldala. Győztem, és gazdagabb lettem, de nem lettem boldogabb. Talán azt reméltem titkon, hogy nem fog sikerülni, és előző énem kap visszaigazolást, hogy ez nem helyes? Talán. Mindenesetre ez a siker furcsamód nem boldogabbá, hanem éhesebbé, bosszúvágyóbbá tett, a bennem lévő, világ iránti gyűlölet még magasabbra csapott, és már úgy vártam a következő alkalmat, mint valami keresztes hadjáratot.
Ennek sok éve. Negyven év alatt összesen nyolcszor nyitottam ki a kis szerszámos-ládikómat, és a szerszám mindig búsás hasznot hozott. De mindig meg is kérte az árát. Amikor csak használtam, rengeteg pénzt és rengeteg gyűlöletet hozott. Gyűlöltem a szüleimet, akik illúziókba ringattak, gyűlöltem a világot, hogy így működik, hogy a becstelenség nem nyeri el a büntetését, gyűlöltem azokat a férgeket, akiknek a bűneit kihasználtam, gyűlöltem magamban a balek álmodozót, és az érzéketlen szörnyeteget, akivé váltam, aki egyetlen egyszer sem mosolygott azóta a vasárnap óta.
A gyerekeimnek, akiknek az itt leírtakról fogalma sincs, azt tanítottam, hogy mindig – akkor is, ha ezzel ártanak maguknak – helyesen cselekedjenek, higgyék el, amit a szívük mond, és tudni fogják, mi jó és mi rossz, mivel használnak, és mivel ártanak.
