Csitkovits szerette a szobát, amit a Gartner utcában bérelt már három éve. Szerény berendezése (egy ágy, egy íróasztal, egy szekrény és egy kopottas szőnyeg) ugyan nem az övé volt, de ha lett volna rá lehetősége, maga is ilyen bútorokat választott volna: korrekt iparosok dísztelen, mégis nemes vonalú, becsülettel elkészített munkáit.

Egyébként Csitkovits életének jó kétharmada itt zajlott; a másik egyharmadban dolgozott. Nem járt el sehova, nem találkozott senkivel, igazából a ház többi lakóját sem ismerte. Olyan elidegenedett ember volt, hogy hetente fizetendő lakbérét is egy borítékban tette le az étkezőasztalra, a főbérlővel nem is találkozott. Ez a módszer mindkettejüket kielégítette.

A fiatalember hétköznapjai mindig azonos forgatókönyv szerint teltek el. Felszínes álmából nyugtalanul ébredt, az álláig felhúzott paplan alatt nyújtózkodott egyet, de nem ernyedt el újra, mint aki még öt perc lustálkodást engedélyez a maga számára, hanem figyelni kezdett. Leginkább a hangokra koncentrált, de várakozásában volt valami mágikus is. Talán azt várta, hogy végre kiderül valami, történik valami, ami egy csapásra helyre teszi a dolgokat zilált agyában, amit látva (vagy hallva, érezve?) felnevethet végre felszabadultan, mint akinek elárulták a barátai, hogy az utóbbi időben, mióta olyan furcsa minden, ártatlan tréfát űztek vele.

De csak a szokásos zajokat hallotta. A szemetes autót, egy-egy távoli vagy akár közelebbi dudálást, aztán ahogy a munkába igyekvők beindítják az autójukat, illetve a szemközti ház egyik nyitott ablakából kiszűrődő hangos zenét. A zene mindig más volt, de valahogy mindig ugyanaz. Mindenesetre semmi olyasmi, amit bárhol máshol hallott volna. Egyszerű és durva, bár volt benne mégis valami, amiért talán szeretni lehet, de nem tudta volna megfogalmazni (mert megérteni sem tudta), hogy mi az. De legfőképpen azt nem értette, hogy szólhat ilyen erővel.

Felült az ágyban, felvette drótkeretes szemüvegét, és az ablakhoz ment. Pár pillanatig csak állt ott, mint aki tízig számol, aztán hirtelen, energikus mozdulatokkal félrerántotta a függönyt, és szélesre tárta az ablakot. Ekkor megint tétovázott egy szempillantásnyit, majd kinézett. Újra a szokásos látvány… Éledező utca autókkal, motorokkal, az a furcsa zene szemből.

A hangokat még meg tudta szokni valahogy, de a látvánnyal soha nem tudott betelni. Már-már veszélyes mértékben hajolt ki az ablakon, szeme ide-oda cikázott, aztán próbált nyugalmat erőltetni magára, hogy szisztematikusan végig tudjon nézni mindent, de aztán megint elkapta a hév, egyik lábát fel is emelte, hátra is nyújtotta, hogy még kijjebb hajolhasson, hogy még többet láthasson. Hogy néznek ki belülről ezek az autók? Nehéz kormányozni őket? Honnan jönnek, és hova tartanak?

Na jó, ideje készülődni – gondolta, és a szoba felé fordult. Becsukta az ablakot, az este odakészített lavór vízben megmosakodott, megborotválkozott, majd akkurátusan felöltözött. Nem feledkezett meg a mandzsettáról és a mellényről sem. Borotválkozó-tükrét ide-oda forgatva győződött meg róla, hogy mindene a helyén van, úgyhogy felvette a felöltőjét, fogta a sétapálcáját, és elindult.

A lépcsőházban hűvös, borzongató huzat bújt a gallérja mögé, és csak a földszinten csendesedett el újra észrevétlenül. A kapuhoz érve újra megállt, de csak egy pillanatra. Lenyomta a kilincset, és kilépett az utcára. Mohón nézett körbe, aztán csalódottsággal vegyes harag futott át az arcán, még a pálcájával is koppantott egyet dühösen, de aztán egy pillanat alatt rendezte vonásait.