Az utazó – főleg, ha pökhendi – hajlamos más országok, a sajátjától eltérő szokásait és produktumait úgy észlelni, mint olyanokat, amik kevésbé sikerültek az otthon megszokottnál. Az ilyen esetek egy jelentős részében egyszerű tévedésről, korlátoltságról, intoleranciáról van szó.
Szíriában és Jordániában is ittunk kávét. Rögtön kiderült, hogy náluk az alapértelmezés az ún. török kávé. Ez úgy készül, hogy az őrölt kávéra lobogó forró vizet locsolnak, majd hagyják leülepedni, és – az utolsó egy-két rövid korty kivételével – kihörpintik.
Magamra nézve szigorú követelménynek tartom, hogy meggyőződjek róla, hogy nem az első bekezdésben említett hibát vétem-e, amikor megítélek valamit. Végiggondoltam tehát a dolgot alaposan, és ki merem jelenteni, hogy nem, nem hibáztam, hanem az objektív valóságról beszélek, amikor azt mondom, hogy a szír és jordán török kávé szar.
A nálunk megszokott, átszűrt kávé aromája nem tud előbújni, brutális, keserű nyersesség hatalmaskodik fölötte, a leülepedés pedig soha nem elég tökéletes. Sajnos tehát ez a módszer olyan technológiai alantasságot, olyan gasztronómiai igénytelenséget testesít meg, ami teljességgel tönkreteszi a kávézásban rejlő lehetőségeket.
Sajnos e két országban nem elégszenek meg ennyivel. Ha jól gondolom, még a pörkölés fázisa környékén – kardamommal kezelik a kávészemeket (A kávészemek furcsa fénye szerintem ettől van; minden más furcsaság pedig azért, mert nem tudok fotózni). A magok erejére jellemző, hogy egy kancsó teába pl. egyetlen széttört szemet kell tenni belőle. Ezzel szemben ezeknél a kávéknál a mértékegység a marék / kancsó lehet. A végeredmény egy olyan főzet, aminél az önkéntelen összerándulást a hirtelen ijedtség követi, hogy az élettel összeegyeztethetetlen vegyszer került az italunkba.
A többiek egyébként nem értenek egyet velem.