Lassan összeérnek a dolgok, és az ember látszólag teljesen különböző élményeket köt össze a fejében egy olyan képzettársítással, vagy logikai kapoccsal, ami korábban nem jutott eszébe.

Itt van például Lucifer esete. Lucifer egy kőkemény németjuhász volt. Amikor látogatóba mentünk a gazdájához, annak szóban és testbeszéddel egyaránt meg kellett értetnie a kutyával, hogy az esetemben nem az alapértelmezés szerinti eljárást kell követni, azaz meg kell hagyni az életemet. A bátyám magasabb polcon helyezkedett el: vele kapcsolatban a további utasításig nem elpusztítani parancs volt az alapértelmezés. Egyébként bárki könnyen bejuthatott a kertbe, de kifelé csak akkor vezettek lábnyomok, ha a gazdi ennek lehetővé tételére külön megkérte Lucifert. (A kerítésnek rontó, vadul ugató kutyák szeleburdiak, komolytalanok. Lucifer tudta, hogy ahhoz, amit ő szeretne, először be kell engedni a leendő áldozatot).

Az eligazítás után, ha áradóan barátságosnak nem is éreztem Lucifert, de a közvetlen életveszély árnyéka sem vetődött rám. Odáig merészkedtem, hogy elkezdtem simogatni. Ezt teljes ellazulással élvezte. Amikor azonban abbahagytam, nagyon csúnyán, és hitelesen morgott rám. Ha még jobban elhúztam a kezem, felkönyökölt, fogait villantotta rám, és mélyen a szemembe nézett: olyannyira fokozta rajtam a pszichés nyomást, hogy újra az életemért aggódtam. Ismerem a kutyák jeleit, tudom mikor jópofáskodnak, mikor blöffölnek; ez nem jópofáskodás, és nem blöff volt.

Ez még gyermekkorom egyik kedves emléke, és ugyan eszembe szokott jutni néha, de azért nem ezzel kelek és fekszem. Ma reggel azonban váratlan módon kerültem közelebb Lucifer lelkének megértéséhez. Bekapcsoltam a Bartók Rádiót, és épp egy duett felkonferálásába találtam bele. Kisvártatva egy a tenornál valamivel magasabb hangfekvésű úr énekelt. Először nem tetszett, és csak azért nem kapcsoltam odébb, mert épp foglalt volt a kezem, de aztán megéreztem, hogy ez nem egy egyszerű ének, hanem ennek az embernek a hangja valóságos hangszer, éneke messze és mélyen több a puszta dallamnál. Aztán bekapcsolódott egy hölgy is (ezért merek duettről beszélni). Semmivel nem maradt el a férfitől.

Teljesen átadtam magam az élvezetnek, amikor egyszer csak gyors vége szakadt a műnek, és bemondták, hogy egy részletet hallottunk. Hirtelen felcsapó csalódottságom a következő pillanatban dühbe fordult. Részletet?! Mert mi lenne az akadálya, hogy az egészet leadják?! Siet valaki?! Vasárnap reggel van! Száz szónak is egy a vége: a zenei szerkesztő halálát kívántam. Ilyen körülmények között persze esélyem sem volt megjegyezni, hogy miből hallottam részletet. Ezt sosem fogom tudni megbocsátani a rádió munkatársának. Jobb is, hogy az ő nevére sem emlékszem.