Megrendeltük a pizzát. Nem volt az étlapon; egy korábbi akcióból maradt a kínálatban, vagy legalábbis tudták, miről beszélünk. Arról a harminckét centis pizzáról, amin szalámi, kolbász, sonka, bacon, marharagu, sajt és pepperoni van. A film már be volt készítve, mire a futár megérkezett. Tányérra nem volt szükség, csak kést, villát, poharat vettünk elő, és kólát tettünk az asztalra.

Jóval kevesebb volt hátra a filmből, mint amennyi lement belőle, mire végeztünk a pizzánkkal, meg a fejenként bő egy liter kólánkkal. Későre járt már, így haza indultam.

Az úton csak vánszorogtam, kissé melegem volt, hosszan és feszítően ásítottam, meg-megálltam böfögni, ami pillanatnyi könnyebbséget jelentett csupán. Otthon leültem a kisszékre, és pár mély lélegzet után, nagy terpeszben, homorított háttal előrehajolva kioldottam az egyik cipőfűzőmet, majd pihentem egy kicsit, és megismételtem a műveletet a másikkal is. Felálltam, lerugdaltam a lábamról a csukát (őrültség lett volna ezt is kézzel, előrehajolva csinálni), gyorsan elmentem WC-re, fogat mostam, és lefeküdtem aludni.

Azaz az ágy szélére ültem, és onnan ereszkedtem lassan fekvő testhelyzetbe. Csak hanyatt tudtam feküdni, azt is úgy, hogy kicsit jobbra görbítettem magam, hogy – akár a májamnak jutó hely rovására – nagyobb teret engedjek a gyomromnak. Csak ekkor tűnt fel, hogy valósággal lihegek. A későbbiekben lehetőségem volt megfigyelni, ahogy ez szuszogássá szelídül, ugyanis hajnali négyig tartó, rendíthetetlen éberségemet semmi nem ingathatta meg. Kiszáradt számat nyalogatva bámultam a plafont vérágas szemeimmel, néha felkönyököltem böfögni egyet, és időnként úgy hallottam, azt mondom halkan: jaj. És ez szóról szóra így ment, meg sem tudom mondani, hány alkalommal.