A gimnáziumi rajztanáromat tulajdonképpen mindig kedveltem valamilyen szinten, de harmadik év vége felé még egy kicsit nőtt a szememben.
Az egyik utolsó órán, miközben nekünk talán rajzolgatni kellett, (Vagy szabad foglalkozás volt? Mindig elmosódottak voltak a határok.) felolvasta névsor szerint haladva, hogy ki milyen jegyet kap az év végén. Szépen, komótosan haladt, és mindenkinél csak egy flegma természetes számot mondott, tehát csak annyit pl., hogy három, nem azt, hogy hármas.
Ahogy hozzám ért, anélkül, hogy megváltozott volna a hangja, vagy felnézett, vagy hatásszünetet tartott volna, tehát csak úgy, mint addig, azt mondta: egy. Aztán egykedvűen ment tovább a névsor hátsóbb részei felé.
Páran összemosolyogtunk ugyan a finom humoron, de azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sikerült rám ijesztenie. Ráadásul volt bennem egy körvonalazatlan neheztelés azok irányába, akikkel év közben együtt röhögtünk, de most egynél nagyobb számot rendeltek a nevük mellé. A biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy jól hallottam-e, mert az értelmezési tartományon kívül eső számot véltem felfogni a füleimmel. De kiderült, hogy jól.
Végül, nem emlékszem, hogy pontosan hogyan, de nem buktam meg. Van valami homályos emlékem arról, hogy több próbát is ki kellett állnom, és sajnos volt közte krumplirajzolás is.
Mindent összevetve már akkor is azt gondoltam, hogy ez az elegáns tréfa jár nekem cserébe azért, hogy tényleg egyest érdemlek. És egyre jobban tetszik a dolog. Ebben persze benne lehet az a körülmény, hogy végül nem buktam meg.
