Szeretem a jó ételeket, és magam is ilyenek készítésére törekszem. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az sem tragédia, ha épp nem a legprímább falatokhoz jut az ember. Egyszerűen tudni kell súlyán kezelni az elénk kerülő ételt.

Ha valami különlegesen finom, szeretettel, lelkesedéssel elkészített ételt eszem, az étkezés. Ha a munkahelyem menzáján ebédelek valami egyszerű, elhivatottság nélkül, de korrekt módon elkészített kaját, az evés. Ha elverem az éhségemet a Bundeswehr egy konzervjével, amiben a bevitt energia a lényeg, az íz pedig szinte mellékes, az táplálkozás.

Egyszer - megfigyelőként - résztvettem egy Balaton körüli futóverseny egy-két szakaszán. A szervezők a Zánkai Ifjúsági Tábor(?) területére intézték a szállásokat, estére pedig tésztapartyt ígértek. (A futáshoz jól passzol a szervezet számára könnyen és gyorsan hasznosítható szénhidrát bevitele). A végülis nem olyan rosszul hangzó rendezvény a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy tányér kenőccsé főzött spagettihez egy evőkanál félszintetikus tejfölt paccsantottak, majd a futók az egészet (sőt repetázni is lehetett) zsíros alumínium villákkal juttatták a szájukba. Na, ez a takarmányozás.