Általános igazságként elfogadom, hogy csak jó és rossz zene van, de nincs jó vagy rossz műfaj. Gyakorlati tapasztalataim alapján mégis rá kell mutatnom két kivételre. Az első műfajt meg sem tudom igazából határozni, de arra gondolok, amikor szmokingos, sajnos nem ritkán kifestett urak énekelnek valamilyen banális szerelmi történetről, vagy annak óhajtásáról, majd az unásig újra és újra énekelt refrént egy arra alkalmasnak tartott pillanatban egyszerű prózára cserélik, és réveteg, felvitt hangsúllyal, esetenként megnövelt hangerővel szavalják el még néhányszor. Ez a csúnyábbik édestestvére az ún. sallalázásnak.

A másik a magyar népdal. Tipikus esetben rosszindulatú asszonyok énekelnek az agyam düh-központjához közvetlen utat találó frekvencián egy olyan szöveget, amit feltétlenül fel fogok használni, ha ocsmány véget akarok vetni nyomorult életemnek. De addig minden körülmények között, még akár folytonossági hiánnyal is a gerincvelőmben felkelek, és eltávolítom az elektromos hálózatból a hang forrását.