Egyik este Chefchaouenbenben lődörögtünk éppen, amikor egy hamamba (fürdőbe) igyekvő srác szóba elegyedett velünk, és néhány kedves szó után konkrétan elárulta, hogy a családjának pár sarokra van egy aranyos kis boltja tele szőnyegekkel. Nem volt kedvünk bemenni sem, nem hogy vásárolni, de gyengék voltunk, és hagytuk magunkat odakísérni. Persze megállapodtunk, hogy épp csak benézünk, semmi gond, ha nem vásárolunk.
Tényleg jó kis bolt volt, a tulajdonos pedig egy kedves, intelligens berber úr. Elbeszélgettünk vele arról, hogy a város honnan kapta a nevét (a két szarvnak látszó hegyről, amik a város felett trónolnak), hogy miért cukrozzák meg annyira a teát (hogy legyen energiájuk futkározni a hegyen). Aztán persze szóba került, hogy mi mindent árulnak. Abban maradtunk, hogy nekünk egyáltalán semmi nem kell, illetve hogy ők tisztában vannak azzal, hogy szegény országból jövünk, nem mint az angolok például.
Mivel tényleg nem volt kedvem semmit venni, nyugodt voltam. Ennél jobb alap ugyanis el sem képzelhető az alkuhoz. Elkezdett szőnyegeket mutogatni. Rögtön az első megtetszett. Kérdés nélkül mondta, hogy - ha jól emlékszem - 380DH-ba kerül. Persze csak nekünk: egy angolnak ezret mondana - tette hozzá. Mondtam, hogy ez nagyvonalú ajánlat, és tényleg szép a szőnyeg, a gond nem is ezzel van, hanem hogy nekem gyakorlatilag nincs is pénzem. Azt majd megbeszéljük - mondta - és rakosgatta ki a szőnyegeket. Eleve a vékonyabb, olcsóbb típusokat engedtem csak, ne fáradjon a nagy perzsa szerűekkel.
Miután kipakolt egy vagy negyven centi magas stócot, azt mondta, hogy most egyesével felemeli, én pedig mondjam, hogy "soha" vagy hogy "talán". Ezeket a szavakat persze elárulta berberül, én pedig a rövidtávú memóriámból (ami most ebben a tekintetben nem áll a rendelkezésemre) tört berberséggel ismételgettem, hogy soha, soha, soha...Kb. nyolc után kissé bosszúsan megkérdezte, hogy mindegyikre ezt fogom-e mondani. Természetesen nem - válaszoltam, majd mentünk tovább: soha, soha... A legalsó kettőnél, a férfi érezhető megkönnyebbülésére, azt mondtam, hogy talán. Közben az is kiderült, hogy egy-egy ilyen szőnyeg férfiak és nők együttes, sok-sok napi munkája; ráadásul úgy, hogy a nők csak nappal tudnak dolgozni, mert a minták készítése súlyos teher a szemnek. A férfiak éjjel is szőnek. Az ily fáradságosan elkészült árut aztán viszontagságos körülmények között hozzák le a hegyről (tehát nem a szomszéd utcában lévő szövőszékről). A felhalmozott árukészlet - ha a fenti metódus helytálló - nagyjából harminc férfi és huszonegy nő teljes nettó életének minden pillanatát maradéktalanul kitöltötte.
Itt volt az ideje az árról beszélni. Kényelmesen ültünk csodaszép szőnyegek között, nem siettünk sehova, egy-egy tea gőzölgött a kezünkben, én pedig tudtam, hogy ha szőnyeg nélkül kell hazamennem, egy kicsit sem fog érdekelni. Ezzel a boldog nyugalommal ismételtem meg, hogy én igazán nem is mondanék árat, mert nincs is annyim, mint amit még én is elismernék, hogy megér (ez a trükk Fodié amúgy). De persze csak kicsikart egy számot belőlem. Ezt én úgy kalkuláltam ki, hogy azt vettem, mennyi lehet az, amit már a hülyének is megér (150DH), majd az így kapott összegből lecsíptem a harmadát (=100DH). A kalkulációban segítségemre volt, hogy a többiek komoly alkuk során már vettek ágyterítőket 200 felett, illetve 180 környékén. Ebben több anyag van, akkor ennyit megérhet.
Amikor meghallotta az ajánlatomat, nagyon elkeseredett. Azzal vádolt, hogy viccelek, vagy hovatovább gúnyt űzök belőle. Biztosítottam róla, hogy nem így van, erről beszéltem az előbb: nem nagyon van pénzem. Ő még mindig 200 körüli összegről beszélt, amire csak sajnálkozva széttártam a karom. Hogy ne eresszem hosszú lére: végül a 130 érintésével, és Fodi újabb ötletével, hogy ő még kölcsön tudja adni az utolsó ötvenesét, amit így hozzácsapunk az én utolsó százasomhoz, végül 150-ben állapodtunk meg. Szerencsére volt nálam - a többitől külön - egy kopottas százas bankó. Fodi beleadott egy ötvenest, és nyélbeütöttük az üzletet.
Amikor azt kérdezte, hogy elégedett vagyok-e, őszintén válaszoltam igennel. Ő is elégedettnek tűnt egyébként, ami kicsit azért nyugtalanító, de amikor azt kérte, hogy akkor legalább népszerűsítsem a hazámban az üzletét, megnyugodtam kissé. Meg hát akárhogy nézem, nekem ez a faliszőnyeg megért 3000 Ft-ot.
