A marokkóiak elég sok európaival találkoztak már ahhoz, hogy ne feltétlenül kedveljék őket, és részben ezért(?) ne keveredjenek velük amolyan meghatóan kézenfekvő emberi kapcsolatba. Mégis innen származik az egyik legkellemesebb kultúra-közi élményem.
A Todra szorosban éppen az aznapra tervezett legmagasabb pontra értünk, amikor összetalálkoztunk egy helyi pásztorral, a fiával, a kutyájukkal és a távolban az általuk őrzött juhnyájjal. Kölcsönösen, nonverbálisan kifejeztük egymás iránti szimpátiánkat, a pásztor pedig maguk mellé invitált minket. Letelepedtünk hát melléjük, és - elsősorban a kissrácnak - felajánlottunk egy-két zacskó kekszet. Örömmel elfogadták, és - ettől függetlenül is - teával kínáltak minket.
Ez úgy készül, hogy egy kis teafőzőbe annyi vizet tesznek, ami mondjuk két egydecis pohárra elég, alátesznek és meggyújtanak se több, se kevesebb száraz kórófélét, mint ami ennek a felforralásához kell, majd a kész főzetet - a teafüvön kívül - karnyújtásnyi távolságban lévő, fűszeres illatú, kissé kesernyés aromájú növénnyel bolondítják meg, és derekasan megcukrozzák. A poharat körbeadják; mindenkinek csak egy óvatos korty jut, de ez semmit nem ront a hangulaton. Legalábbis esetünkben így alakult a ceremónia. Az viszont az egész országra jellemző, hogy a teát meglehetős magasságból csorgatják a pohárba, majd visszaöntik, és ezt megismétlik párszor. Kevergetés helyett így oldják fel a cukrot.
A helyzet érdekessége az volt, hogy ezek az emberek semmi olyan nyelvet nem beszéltek, amit mi, és persze fordítva. Végülis az egyetlen szó, ami párszor elhangzott a pásztor részéről, valahogy úgy hangzott, hogy "Ítgyie". A helyzetek alapján, amelyekben felmerült, ez olyasmit jelenthet, hogy: Bodri, vagy kutya, vagy gyere ide, vagy menj innen, vagy na mi van, vagy minden rendben.
Beszélgetni tehát egyáltalán nem tudtunk, de mégis tökéletesen elégedett volt mindenki. A kellemes érzés, ahogy ültünk a napsütésben a hegy tetején, kedves emberek társaságában, olyan magától értetődő volt, hogy kár is lett volna szavakkal kísérletezni: nem megmagyarázni kellett, hanem megélni.
Elbúcsúztunk, és - egy kör leírásának szándékával - elindultunk hazafelé. Közben egyszer elhalványodott az ösvény, de a közelben egy sátrat vettünk észre, így elhatároztuk, hogy a biztonság kedvéért megkérdezzük a lakóit, hogy merre jutunk vissza. Már messziről integettek nekünk, hogy menjünk oda. Még mindig nem volt világos számunkra, hogy nem akarnak mást tőlünk, mint megkínálni minket teával.
Leültünk náluk is, az asszony a férfiével azonos módszerrel és rutinnal teát készített, de ezúttal, fényűző módon, mindenkinek saját pohara volt, és ittunk vagy három kört. A család egy anyából és három gyerekből állt. A legidősebb egy lány volt, és tizenéves lehetett, a középső egy három körüli fiú, a legkisebb pedig még talán járni sem tudó lurkó. Ez utóbbit Fodi megajándékozta egy az útra hozott bádog kulacsért cserélt medállal (a többiek nyakában már volt hasonló, sőt a kedvezményezettében is), amit nagy örömmel fogadtak el. Szerintünk a korábbi és e vendéglátóink egy család lehettek.
Végül megmutatták az utat hazafelé. Ezekben a pillanatokban, a gyönyörű tájat szemlélve, és az iménti találkozások hatása alatt, azt éreztem, hogy mégiscsak ez az eddigi legjobb utazásom. Egyébként minden utazásnál vannak ilyen, az aktuális túrára vonatkozó érzések. Ez a pláne az egészben. Meg másik hat-nyolc dolog persze, de most nem azokról van szó.
