Pár napja azt álmodtam, hogy egy borongós reggelen arra ébredek, hogy fájdalom nélkül ugyan, de olyan feszítést érzek az állkapcsomban, mintha minden fogam közé egész húsgombócokat tömtek volna. Fogaim, ahogy dagadt körülöttük a csont, mintha pumpálnák bele a levegőt, eltávolodtak egymástól, éreztem, ahogy ajkaim lecsúsznak ínyemről. Szám körül addig feszült a bőr, ameddig már minden rugalmasságát elvesztette, és csak egy gondolat választotta el attól, hogy szétrepedjen. Kimentem a fürdőszobába, hogy szembenézzek a problémával.
Fogaim meglazultak, arcom teljesen kiment a formájából, leginkább egy cápa előretolt állkapcsára emlékeztetett - igaz, az én fogaim barnásak és lekerekítettek voltak. A feszítés csak nem akart alábbhagyni, oda kellett nyúlnom, valamit csinálnom kellett. A hozzáférés nem volt gond: már nem tudtam becsukni a számat, beszélni sem tudtam volna, csak csorgott a nyálam, noha az ínyem száraz volt. A metszőfogak mögül egy széndarabhoz hasonló követ vettem ki, majd jobb felülről, a zápfogak közül egy még ennél is jóval nagyobbat. Pillanatnyi megkönnyebbülést éreztem, de a feszítés két másodpercen belül újra elfoglalta kibővült helyét.
Újra a hálószobában találtam magam, kezemben a nagyobbik szénnel, és soha eddig át nem élt kétségbeesés vett erőt rajtam. Tehetetlennek éreztem magam. Tudtam, hogy nem tudom megakadályozni, hogy az állapotom sokkal rosszabbra forduljon, vagy hogy akár valami szörnyeteggé váljak. Tudtam jól, hogy ez az egész nem fogorvos kérdése, hogy nem fogok tudni kihez fordulni, nincs ember, aki ebben a helyzetben segíteni tudna. Vagy legalább ne fordulna el tőlem. Végső soron egyedül fogok maradni az életben addig, amíg azt el bírom viselni.
Elkeseredettségem olyasmi volt, mint amit az a jómódú argentin nő érezhetett Julio Cortázar novellájában, aki egyébként kiegyensúlyozott életében valami furcsa közösséget érzett egy budapesti koldusasszonnyal: tudta, hogy milyen szomorú és nehéz életet él, hogy mikor bántják, mi fáj neki. Később eljutott Budapestre. Még az érkezése éjszakáján sétálni ment, és egy, a képzelgéseiben is szereplő híd közepén össze is találkozott a titokzatos másikkal. Összeölelkeztek, mintha mindketten ezt a pillanatot várták volna. Szinte egybeforrtak, érezték egymás csontjait, lélegzetét... és könnyeket. Ahogy szétváltak, a nő észrevette, hogy az ő könnyei csorognak, ő van koldusruhában, és a másik már távolodik a Dunára nehezedő ködben. Az ő életével.
Julio Cortázar Bestiárium című novellás kötetét azért végigolvastam, és betettem egy Franz Kafka válogatás mellé. Van még ott hely néhánynak.
