Gyerekkoromban rendszeresen elárasztottam a fantáziámat az Élet az ember előtt című könyv segítségével. Órákon át tudtam lapozgatni, és szinte mindegyik képbe akárhányszor, azonos szinten bele tudtam feledkezni, csodálni, amit ábrázolt és elképzelni, amit nem. Elsősorban Zdenek Burian festményei nyűgöztek le, de a szöveges kommentárok is nagy hatást gyakoroltak rám, amikor szavakkal is kifejezték az egyébként láthatót, hogy egy-egy állat pl. be tudott volna nézni második emeleti lakásunk ablakán.

Annyira elképesztő volt ez a maitól tökéletesen eltérő fauna, hogy tanulmányozása közben alig maradt agykapacitásom azon sajnálkozni, hogy manapság említésre méltó állatvilág szinte csak Afrikában van, nekünk meg lehajtott fejjel kell elismernünk, hogy a szégyen szemre nagytestűnek számító farkasok is legfeljebb csak be-belátogatnak az országba.

A könyv az időszámításunk előtt 3000 évvel, a csiszolt kőkorszakban a Duna völgyében megjelenő emberekkel zárult. Az emberek történetét ugyan összehasonlíthatatlanul érdektelenebbnek találtam a dinoszauruszokénál vagy az óriás emlősökénél, de még így különösen sokat időztem egy kép felett, amin három vadász kerül tettlegességig fajuló konfliktusba egy medvével. A lándzsás rajtaütést ábrázoló pillanatképet optimista kockák hozzáadásával játszottam tovább képzeletben, és evidens volt számomra, hogy a szimpatikus emberekéhez hasonló testfelépítést fogok kifejleszteni magamon - még ha a medvékkel szemben teljességgel hiányzó ellenérzésem ezt nem is tette közvetlenül szükségessé.

Ma már inkább úgy látom, hogy a három férfi közül talán a medvétől legtávolabb lévőnek volt matematikai esélye a túlélésre, de még az ő esetében is azt valószínűsítem, hogy - ha egyáltalán megúszta a találkozást -, hátralévő életét összekuporodva, csendes sírdogálással töltötte.