Közismert, hogy Móricz Zsigmondnak nehéz gyerekkora volt. Rendkívül szegények voltak, és ennek kézenfekvő hátrányain kívül még környezetük hozzájuk való viszonyát is el kellett viselniük. Ismert anekdota például, hogy tréfásan azzal vádolták a családot, hogy macskát esznek - mivel a többségi magyar társadalom által szalonképesnek tekintett húsfélékre nem volt pénzük. Így ragadt a kis Zsigmondon a cicc-móricz gúnynév. Mindezt az általános iskolai magyartanárok példásan megbosszulták, ugyanis elolvastatták a karmaik közé került gyerekekkel a Légy jó mindhalálig című könyvet.

Ahogy a kezembe vettem - annak idején -, rögtön gyanús volt, hogy egyetlen jópofaság sincs a címében, sem külön-külön, sem összeolvasva. Jónak lenni eleve nehézségekbe ütközik és félő, hogy nem érdemes célként kitűzni, a halált belekeverni az egészbe pedig otrombaság. Ráadásul az említése miatt olyan érzése alakul ki az embernek, mintha okkal lehetne tartani attól, hogy a csúnya véget nem fogja megelőzni a jónak járó jutalom.

És ez még csak a cím. A könyv maga nem marad adós semmivel, amit ebből a felütésből ki lehet hozni. Nagyjából végiggondoltam, hogy mi érintett kellemetlenül az olvasása közben.

Érdekes kísérlet, amikor olyan főhőst választ egy író, akivel nem lehet, nem érdemes azonosulni. Gondolom most. De gyerekként nem tudtam elhallgattatni magamban a fel-feltörő hangot: te szerencsétlen... Nyilas Misi egy pergamen bőrű, madárcsontú, kortársai 96,4%-ánál gyengébben fejlett kisfiú, híján a hőssé válás legalapvetőbb feltételeinek. Minden megnyilvánulásából árad a szomorúság, a kisebbrendűségi érzés, az üldöztetési mánia, az elkeseredettség, a félelem, a megbántottság, a sértettség, az önbizalom hiánya, az önvád, a gyűlölet és még pár hasonló érzelem.

Akármit csinál is Misi, azon aggódik, hogy mások mit fognak szólni hozzá. Olyasmikre számít, hogy kinevetik, megvetik, lenézik, stb. Ehelyett gyakran tudomást sem vesznek róla. A kollégium legmagányosabb lakója, idegen, akárhol is van. A többi gyerek mind normálisabbnak tűnik, pl. elszórakoznak a tanárok parodizálásával, rendetlenkednek órán, verekszenek. Csak Misi néz riadtan, vagy ha mégis belekeveredik valami csínybe, belefeledkezik, és az idejében kapcsoló osztálytársai között az egyetlen látványos rendbontó lesz, amikor a tanár belép az ajtón. Ez persze nem érne egy vállrándítást sem, de a főhős ilyenkor bíborvörös lesz, vagy falfehér, illetve ezeket váltogatja, valamint az ájulás környékezi.

Ami azt illeti, nem csak magától lett ilyen. Annyit tudunk meg a családjáról, hogy apja elbukta a komplett vagyonát, jelenleg dolgozik, mint az állat, de nincs reménye a visszakapaszkodásra - ezért iszik. Anyja beteges, púpos, szomorú asszony, akinek ahhoz is éppenhogy csak van ereje, hogy hangot képezzen. Vannak még testvérei is. Az idősebbet bálványozza és féli, a kisebbeket az uralma alá igyekszik hajtani. (Pedig jól esett volna azt olvasni, hogy a gyengék gyámolítójának pozíciójára törekszik, vagy ilyesmi...)

De nem csak Misi furcsa a történetben, hanem az is, ahogy Móricz a gyerekek világát ábrázolja. Nincs boldogság, gondtalanság - még azoknál sem, akik rendezett családban látszanak élni, és nincsenek anyagi gondjaik. Minden gyerek egy-egy miniatürizált felnőtt, olyan problémákkal, olyan gondolatokkal, amik teljesen idegenek a valódi gyerekek számára. Misi el akarja tartani a családját, Orczy egy vállalati bekebelezéseken edződött 47 éves öreg róka rutinjával nyomoz az ellopott reskontó ügyében, miközben egy három tagú válságstábot irányít. Arról nem is beszélve, hogy egy bizonyos (egyébként nem jelentős) korkülönbség felett a gyerekek - patológiás módon - magázzák egymást.

Amikor Nagy úr (egy pár évvel idősebb tök alsó), a szobafőnök, kéretlenül történelmi előadást tartott Misinek Magyarország - az Univerzum teremtésétől számított - történetéről, különös tekintettel az ellenségek minket körbevevő gyűrűjére, a kiélezett világhatalmi helyzetre és az ország előtt álló embert próbáló feladatokra, már én is beláttam, hogy ezt csak magázva lehet megoldani. Az életszerűtlenségi iskolapéldát tovább színezi, hogy Mihály nem szabadulni próbál a helyzetből, hanem issza az idősebb srác szavait. Az ilyenfajta övön aluli ütést többször is beviszi a szerző, pl. szinte észrevétlenül latin leckét csempész a bekezdések közé.

Móricz a fent említett nyomasztási technikákat - önmagukban - elégtelennek tekintette, ezért a történethez nem adott érdemi cselekményt. Csak a végén bontakozik ki a megnyert, de ellopott reskontó ügye, illetve közben - el kell ismerni - valami kis könnyebbséget jelent, amikor a Misi környezetében előforduló lányokról olvashatunk egy kicsit. De a könyv rettenetesen hosszú. Az elolvasott oldalak számával négyzetes arányosságban áll az azok keserves leküzdésére fordítandó energia, hála a gyerekek számára idegen nyelvezetnek, az életszerűtlen gyerek-szereplőknek és az aránytalanul szűkös cselekménynek.

Én a végén elvártam volna, hogy Nyilas Misi vagy haljon meg valamilyen vérzéses lázban, vagy nyerjenek akkorát a reskontóval, hogy a büdös életben többet gondjuk ne legyen (esetleg Misi haljon meg és a családja éljen gazdagon), de csak annyi történik, hogy Misi az egész (tulajdonképpen) semmit megússza nagyobb baj nélkül. Esetleg azon lehet vitatkozni, hogy haszon-e, vagy kár, hogy nem lesz többet debreceni diák.

Nem vagyok pedagógus, de ha még manapság is el kell olvasniuk a gyerekeknek ezt a könyvet, egyetlen számonkérési metódust tartok elfogadhatónak:
- Elolvastad?
- Igen.
- Akkor ötös, és kérlek, ne haragudj.