Marokkóban is szokványos dolog, hogy amikor rá akarnak venni, hogy bemenjünk a boltjukba - csak úgy körülnézni (just look) - már valami árat is mondanak egy-egy a kínálatukban szereplő portékára. Ha kevés hajlandóságot mutatunk, akár nagyon gyorsan is mehet lefelé az ár. Olykor olyan mélyre, hogy már azt gondoljuk, hogy ezért már érdemes - csak úgy benézni.

Bent aztán, amikor már esetleg komollyá válik a vásárlási szándék - rutinunktól függően - vagy megdöbbenünk, vagy magunkat vádoljuk, hogy megint olyan utcába mentünk, ahol már jártunk párszor. Az történik ugyanis, hogy ebben a felvonásban megint jóval többet mondanak, mint amiről előzőleg beszéltünk. Mintha szó sem lett volna pénzről, főleg pedig konkrét limitről. Pedig mindig meg is ismételtettük velük, hogy akkor tehát azt állítod, hogy ez az áru nem kerülhet többe, mint pl.100DH. És a szemünkbe nézve, sőt egy kicsit bosszúsan, hogy minek így túljátszani, ha két (vagy több) úriember egyetért, meg is ismétlik.

Azt hiszem, ezt is meg tudom magyarázni. Vagy legalábbis találtam egy olyan megközelítést, ami érthetőnek mutatja a fent leírtakat. Szerintem az a megoldás, hogy itt több, egymást követő alku folyamatról van szó. Az elsőnek a tétje, hogy egyáltalán bemenjünk az üzletbe, hogy megnézzük, mit kínálnak. Hogy ezt a célt elérjék, elmennek szinte bármeddig, de legalábbis egy nagyon kedvezőnek ítélhető árig mindenképpen. Majd amikor céljukat elérték, és egy lépéssel közelebb kerültünk a közös sikerhez, az üzletkötéshez, minden kezdődik elölről. Hiszen a vásárlás maga, az már egy egészen másik ügy. Lehet, hogy olyan áru tetszik meg, amire addig nem is gondoltunk, vagy miután a saját szemünkkel láttuk, megértjük, hogy mégis sokkal többet kell adnunk érte, mint azt előzőleg, látatlanban hittük.