Marakesh főterén esténként nem csak egyszerű és különleges ételekhez lehet jutni, hanem szellemi táplálékhoz is. Már délután gyülekeznek a sokszor vidékről érkező értékesítők, előadóművészek, szolgáltatók, stb.
Lehetetlen lenne számba venni, hogy hányféle ember mutatja meg magát esténként, úgyhogy leírom azokat, akik a legjobban bevésődtek az emlékezetembe. (Voltak persze táncosok, kígyóbűvölők, zsonglőrök, meg bűvészek, de ők nem okoztak nagyobb meglepetést, mint ami a szakmájuk szerint alapértelmezés szerint való).
Több fogorvost is láttunk. Onnan lehet megismerni őket, hogy egy kempingasztal mögött ülnek, amire kiteszik az oklevelüket, néhány otromba fogót, és párszáz, eddigi pályafutásuk alatt gyökerestől kihúzott fogat. Gondolom, annak jelentősége lehet (ha így volt egyáltalán), hogy ne legyen közöttük kettétört. Aki ebből a beavatkozás fajtából már minden előnyt kicsiholt magának, műfogsorok közül válogathat, hátha beleillik valamelyik a szájába.
Mások kevésbé drasztikus beavatkozással járó gyógyászati eszközöket kínáltak. Pl. valamilyen kenőcsöt. Az ilyen portéka értékesítése egy órákon át, folyamatosan meg-megújuló előadás és demonstráció keretében történik. A termékmenedzser magasra tartja a tégelyt, és hangosan dicséri, erősen gesztikulálva magyarázza, hogy nincs is talán olyan testrész és betegség, amire ne lenne jó. Egy szót sem értettünk belőle, de afelől nem volt kétségünk, hogy a legmagasabb színvonalú termékről, vagy még inkább csodaszerről van szó. Úgy láttuk, hogy a kör alakban elrendeződött hallgatóság is osztja véleményünket. De hiába győzött meg minket már a szavaival is, bizonyítandó, hogy nem a levegőbe beszél, magához intette segédjét, aki felhúzta az ingét és meztelen hátát kínálta kollégájának, aki erős mozdulatokkal bemasszírozta a krémet, miközben - ha ez egyáltalán lehetséges - még meggyőzőbben érvelt. És mit tagadjuk, a páciens tényleg úgy tűnt, mint aki egyre jobban van. És amikor egy óra múlva arra jártunk, akkor is kitűnően volt - már megint.
Ígéretes volt az a művész is, aki javarészt dobpergés kíséretében haladt egyre közelebb és közelebb a transzbaeséshez... de nekem végülis nem volt cérnám kivárni, hogy megérkezzen. Az ehhez hasonló előadások műélvezetét sokszor az zavarta meg, hogy megjelenésünkkel kiváltottuk a kalapozó ember megjelenését, és a katarzis eljövetele folyamatának "pause" módba állítását. Az előadást ugyanis addig nem folytatták, amíg nem fizettünk, vagy odébb nem álltunk.
A kedvenc műsorszámaimért azonban nem kértek pénzt. Ezek ugyanis mesék voltak. Természetesen egyetlen szót sem értettem belőlük (ezért is lehettek ingyen), de egyszerűen lenyűgözött, hogy milyen átéléssel, milyen gazdag arcjátékkal és testbeszéddel kísérik a történeteket. Az ott álló helyiek is teljesen el voltak ragadtatva, tátották a szájukat, elkerekítették a szemüket, felhördültek - mindig aszerint, amit a történet sodrása diktált.
Azt hallottuk (vagy olvasta valamelyikünk?), hogy ezeknek az esti kavalkádoknak a története az emlékezet kezdetéig nyúlik vissza. Nem tudom megítélni, hogy a TV vesz-e el közönséget ettől a tradicionális szórakozástól, de úgy tűnt, hogy többen nem nagyon férnének el az előadók körül. A csatornaváltás megfelelője pedig az, ha az ember odébbsétál pár métert, és belehallgat, mi folyik a szomszédos kör közepén.
