Először azt hittük, hogy a szervezetlenség, az oda nem figyelés, a szabályok fontosságának elbagatelizálása megbosszulta magát, és (legalább) az egyik bódé kigyulladt Marakesh főterén. Aztán kiderült, hogy csak annyi történt, mint minden este, azaz komolyabban nekiálltak főzni a több tucat, ideiglenesen felállított kis kifőzdében. A tér fölött vastag gőzfelhő gomolygott kifogyhatatlan tartalékokkal.

Körbejártuk mindegyik kis és nagy étkezdét. Nagyképűen lépdeltünk el a szokványos, turistáknak való helyek mellett, és egyre szűkebb köröket kezdtünk leírni egy bizonyos hely körül, ahol - nem mellesleg - többféle hal is volt, de ami igazán megfogott minket, az az égnek meredő szomorú birkafejek csoportja, a virágszirom mintájára elhelyezett birkaagy installáció, és a dromedárorr volt.

Az volt a taktikánk, hogy nagy biztonsággal megvacsorázunk, és csak aztán leszünk hajlandók kockázatot is vállalni, így különböző húsokkal és halakkal kezdtük. Mivel asztaltársaink a pite jellegű kenyerükkel nyúltak a húsért, és az így készült kis csomagokat kapták be, nem volt kézenfekvő, hogy evőeszközhöz jussunk. Hamar megértették ugyan, hogy mit szeretnénk, de egy kis időbe és szervezkedésbe telt, mire kerítettek is pár villát, amiket gondosan megmártottak a vezetékes víz híján telepített, az egész estére való mosogatásra, kézöblítésre és egyéb tisztogatásokra való 80 literes vizeshordóban. Amiből egyetlen cseppet sem vesztegettek el. Már előttünk sem.

A dromedárorra mutattunk, hogy igazolják vissza, tényleg jól látunk. Nehéz volt egyébként eltéveszteni, mert szépen látszott a sivatagban igen hasznos zárható orrcimpa. Mégis sikerült: tevemell (camel breast ) díszlett a tálcán. (Valójában dromedár; a teve a két púpú rokon). Nem baj, a lényeg, hogy valami egzotikus legyen, így kértünk belőle. Az állag- és ízpróba szerint dromedártüdővel álltunk szemben. Nem lettem a szerelmese, de korrektebb ételnek találtam, mint a nálunk ismert szalontüdőt. Nagyon omlós, könnyű (mármint kis sűrűségű) szaftos étel volt.

Hogy megszerzett lendületünk el ne haljon, kisvártatva elszántan ültünk egy csigázó előtt. Nem pontosan tudom, hogy a franciák hogy csinálják, de egy-két fontos részletet tudni vélek. Először is kiveszik a csigát a házából, és megszabadítják a zsigerzacskójától, mert a belekre, azok tartalmára és egyéb belső szervekre igazán semmi szükség nincs. Az így maradt színhúst visszatuszkolják a mészvázba, majd annak nyílását valami fűszeres, zsemlemorzsát is tartalmazó keverékkel tömik be.

De Marokkóban ez lényegesen egyszerűbben megy. A csigákat forró vízbe dobják, és jó étvágyat kívánnak hozzá: Kis tálkákba merik, adnak hozzá egy-egy fogpiszkálót, és kész. Ha röviden kellene jellemeznem az így készült ételt, azt mondanám, nem volt jó. Legalább azt a zsigerzacskót érdemes lett volna kivenni. Szerintem.