A Dades völgyben, a kanyargó folyó helyének partján, kisebb sziklákon csak a gravitáció által összetartott kis szobrocskákra lettünk figyelmesek. Voltak olyanok is, amik egyetlen letett kőből álltak, csak éppen olyan helyen, ahova külső akarat nélkül nem pottyanhattak, meg olyanok is, amik jónéhány különböző méretű és formájú darabból épültek. Egészen sajátos hangulatot kölcsönöztek a tájnak és a szorosban tett sétának.

Az volt az érzésünk, mintha naív művészek, vagy azok csoportjai gyakorolnák szabadidős hivatásukat, sőt még talán üzengetnek is egymásnak a kőhalmaikkal. Kézenfekvő volt, hogy nekünk is ott kell hagynunk kezünk nyomát.

Számtalan koncepció létezhet műalkotások létrehozására. Mi a spontaneitáson keresztül, mintegy áramlásként megnyilvánuló kifejezésmódot választottuk, és úgy döntöttünk, hogy minden különösebb szervezkedés nélkül, csapatmunkában köveket fogunk egymásra rakni, majd ha úgy érezzük, hogy a szobor már nem kevés, de még nem sok, befejezettnek tekintjük. Ahogy rácsodálkoztunk művünkre, azt láttuk, hogy önkénytelenül is valami lélekkel rendelkezőt próbáltunk megformálni. Valami élőlényt. A már ott lévő többi szobor kivétel nélkül nonfiguratív volt.

A szállodában megtudtuk, hogy a kis kőrakások nem "öncélú" alkotások, hanem egy-egy eltávozott lélek üdvözülését szolgálják, illetve emléket állítanak nekik. Így a mi szobrunk - mondjuk - azon funkcióját - túl kis mérete miatt - be nem töltő házzal rendelkező csigáknak állít emléket, akik a mindenkori száraz időszakokban váratlanul a völgyben találják magukat (noha ott nem honosak), és a lehetetlen körülmények miatt elpusztulnak.