A marokkói gulyást tajinnak (ejtsd: tazsin) hívják. Lépten-nyomon ezt lehet kapni, és úgy tűnik, hogy a helyiek is eszik. Az ősi szokások szerint agyagedényben készül, a gyakorlatban hamarabb megvan kuktában.

Kettő plusz egyféle verzióban készül: marha- vagy csirkehússal, illetve hús nélkül. A húst az edény közepére teszik, és középpontosan szimmetrikusan körberakják zöldségekkel: répával, krumplival, olívával, esetleg padlizsánnal, vagy egyéb, a kezük ügyében lévő növénnyel.

Sajnos az elkészítésük során konok következetességgel ragaszkodnak bizonyos hibák elkövetéséhez. Ebből is kettő plusz egy van. A marhahúsnak az esetek döntő többségében még az előtt megkegyelmeznek, hogy omlósra főtt volna. Ezt magabiztosan meg tudják oldani az agyagedényben és a kuktában egyaránt. Hogy a csirkét ilyen módon rontsák el, ahhoz jóformán kapkodni kellene, így inkább azt a módszert választják, hogy fognak egy egész csirkét, aztán valamilyen éles és/vagy súlyos eszközzel lecsapnak belőle egy akkora darabot, amit az edénybe szánnak. Nem válogatnak aszerint, hogy a vendég szimpatikus-e, vagy éppen meg akarják leckéztetni; egyszerűen szerencse dolga, hogy far-hát jut egy kis szárnyával, vagy két comb egy fél mellel. Ahogy sikerült lesújtani.

E két konyhatechnikai trükk után, a továbbiakban a módszer mindkét (plusz egy) esetben azonos: gyakorlatilag nem használnak sót.

Ez az étel annyira elterjedt, és olyan kevés alternatívát kínálnak a kiváltására (pl. kuszkusz marha- vagy csirkehússal, illetve vegetáriánus módon), hogy két hét után - más körülmények között betegesnek számító - vágyódást éreztünk a pizzák, spagettik és hamburgerek(!) után. Hasonló utazásból hazaérkezve ugyan szívesen szoktam visszatérni a megszokott ételeimhez, de az utolsó pillanatig élvezni szoktam a helyi konyhát. Ezúttal nem így történt.