Marakeshben - jó szokásunkhoz híven - megálltunk egy olyan kajáldánál, ahova kizártnak tartottuk, hogy a helyieken kívül bárki más beteszi a lábát. Beültünk az elhanyagolt, zsíros kis helyiségbe, és az étlapként funkcionáló, nylonba csomagolt papírlapot tanulmányoztuk, amikor az étterem vezetője udvariaskodva odalépett hozzánk, és jelezte, hogy sokkal méltóbb lenne hozzánk, ha kiülnénk a délelőtti napra, az étkezde elé, ne üljünk itt a sötétben. Szabadkoztunk, hogy jó ez nekünk itt, de kedves erőszakkal kivitte az asztalunkat, így - székeinket kísérve - végül mégis kiültünk az utcára. A tulajdonos örült.
Arra gondoltunk, hogy ez bizonyára reklám kell, hogy legyen: ahova a kedves, messziről jött vendégek beülnek, az biztos kitűnő hely. Aztán elkezdték felmosni az üzletet. Magyarul egyszerűen útban voltunk.
Nem kis kommunikációs nehézségek árán megrendeltük korai ebédünket, és várni kezdtünk. De jó ideig nem történt semmi. Felénk sem néztek, még a kávékat sem hozták ki. Úgy tűnt, hogy mindenki a takarítás egy-egy részfeladatával van elfoglalva. Közben odajött hozzánk az egyik szomszédos étterem egy alkalmazottja, és azt javasolta, menjünk át hozzá, mert ott finomabb a tajin (helyi specialitás, később, egy másik írásban lesz róla szó) és van kuszkusz. Mondtuk, hogy már elköteleztük magunkat, illetve rendeltünk is. Erre ő azt állította, hogy ezektől ugyan hiába, mert nekik gyakorlatilag semmijük nincs. Kópéságnak tűnt a dolog, de azért ránéztünk a tulajra. Nem cáfolta a képtelen vádat, hanem szomorúan nézett maga elé. Gyanakodni kezdtünk, és végül mégis felálltunk a helyünkről, mire emberünk újabb rendelés felvétellel akart kedveskedni, mintha eddig nem kértünk volna semmit. Általános és kölcsönös értetlenség bontakozott ki, majd megkérte egy az utcán közeledő basic english képes ismerősét, hogy értse meg, mit akarunk. Kiderült, hogy a látszat ellenére a szakács dolgozik az ügyünkön. És csakugyan, hamarosan megkaptuk az ebédünket.
Volt, akinek ízlett a magáé, volt, aki kevésbé volt elégedett. Mikor már egy ideje mindannyiunk szemmel láthatóan végzett a táplálkozással, megjelent egy másik úr, és arckifejezésével és mozdulatával kérdezte, hogy elviheti-e a tányért - rajta a maradékkal. Ábel intett, hogy igen. Erre az úr egyik kezével megfogta a tányért, a másikkal belemarkolt a kuszkuszba, összenyomta, hogy kisebb helyet foglaljon, és újra belemarkolt, majd az egészet úgy betömte a szájába, hogy oldalt potyogott belőle. A méretes falatban sajnos volt egy korábban rághatatlannak ítél mócsing is. A mozdulatsort párszor megismételte, miközben úgy kémlelt körbe, mint a hét napja nem evett kóborkutya, akinek attól kell tartania, hogy elorozzák zsákmányát. (Öltözéke alapján nem annyira koldus volt, mint inkább az utca középsúlyos értelmi fogyatékosa). Aggodalmában át is szaladt az utca másik oldalára, és riadt tekintettel folytatta a falást, majd mikor végzett, beiramodott egy kapualjba.
Az igazi pincér kissé zavart mosollyal figyelte a történteket, de hagyta, hogy amaz véghezvigye komplett tervét, és csak utána ment oda a tányérért. Aztán összeszedte a mieinket is.
